A mocskos kormány halálra ítél egy kislányt, mert sajnál tőle annyi pénzt, amennyit Mészárossal háromóránként, hm, megkerestet, vagy amennyibe 70-80 ülőhely kerül egy új stadionban, melyben mérkőzésenként 10-15 ezer ülőhely tátong üresen.

Ilyenfomán lehet populista módon – vagyis jól népszerűsíthető hazugságokra építve – előadni a hatéves kétegyházi Noémi történetét. Kész csoda, hogy a Klubrádióba olyanok is betelefonáltak, akik nem így gondolják. Azért csoda, mert a Klubrádió úgy tette föl a kérdést a hallgatóknak, hogy ki kell-e fizetnie az államnak azt a kezelést, amelyre a hozzáértő orvosok testülete azt mondta, hogy nem kell.

Akik képesek fölszólítani a laikus hallgatóságukat arra, hogy ítélkezzenek szakorvosok szakvéleménye felett, azok mindenre képesek. Meg azok is, akik erre kaphatók. Esetleg ők is megszavaztathatják ismerőseiket a Facebookon, egyetértenek-e az orvosuk diagnózisával és terápiás javaslataival, avagy ellenjavaslataival.

Fontos, hogy lássunk egyedi eseteket, mert az mozgatja meg igazán az érzelmeinket, és akkor érezzük át a dolgok súlyát. Fontos, hogy az egyedi eseteket sohase lássuk önmagukban, mert akkor semmi esélyünk nincs arra, hogy megértsük a probléma lényegét és a különböző megoldások következményeit.

Az egyik betelefonáló képes volt azt állítani, hogy a szocializmusban ilyesmi nem fordulhatott elő, mert akkor mindenki mindent automatikusan megkapott, ami az ő gyógykezeléséhez szükséges volt. Akkor, amikor a nyugati orvostudomány eredményeit csak a legjobb rokoni és politikai kapcsolatokkal, a legmagasabb protekcióval lehetett a honi betegek kivételezett elitje számára biztosítani, amikor a miniszterelnök írt az egészségügyi miniszternek, hogy a szövegírója számára a nemzetközi hírű orvosprofesszor által felírt gyógyszert beszerezni szíveskedjék. (Nem kitalált példa, az érdeklődők számára meg tudom adni a levéltári jelzetet.)

Az azonban biztos, hogy a rendszerváltás előtt senkitől sem tagadhatták meg annak a kezelésnek a finanszírozását, amelyet Noémi esetében megtagadtak, mert ez a terápia 2017 előtt nem létezett. A kádári világ és a mai világ többek között abban különbözik egymástól, hogy most egy 2017-ben bevezetett amerikai gyógyszer gyakorlatilag azonnal megérkezik hozzánk, törzskönyvezett és a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő (NEAK) támogatásával alkalmazható szer lesz belőle. Az Index cikkéből tudjuk, hogy Magyarországon kb. háromszázan szenvednek abban a gerinc eredetű izomsorvadásos betegségben (SMA), amelyben Noémi is, és eddig 40-50 esetben bírálták el pozitívan a kérelmeket. Nagyon valószínű, hogy a folyamatban lévő ügyek egy részében is pozitív döntés születik.

A kezelés 68 millió forintba kerül első lépésben, aztán évente 22 millióba. Egyszer majd biztosan sokkal olcsóbb lesz, de most ennyi. 3-4 milliárd forintot tehát megítéltek első lépésben az eddigi kérelmezőknek. Ebben a Magyarországon kivételes esetben nem pofára megy a dolog, hanem egy nagyon összetett pontrendszer alapján állapítják meg, hogy kinek a kezelését támogatják.

Az SMA-sok állapotai, kilátásai nagyon különbözők, és a kezelés várható hatása is nagyon különböző. Hogy kinél milyen, azt állapítják meg ezzel a pontrendszerrel. Vagy jó esélyt látnak arra, hogy a terápia eredményes lesz, vagy nem. Noémiék kérelméről ezt írták: „a megküldött dokumentumok alapján a páciens jelen klinikai állapotában nincs elegendő evidencia a rendelkezésre álló klinikai vizsgálatok eredményei alapján, amely arra utalna, hogy a páciens állapotában a kezelés hatásos lenne”. Borzalmas szöveg, elképzelni is nehezen tudom, milyen lehet ezt olvasni azoknak a szülőknek, akik a világon mindent megtesznek féléves kora óta a gyermekükért.

Ha szakorvosok vitatják a NEAK orvosi bizottsága által alkalmazott pontrendszert, azt értem, vagy érteném, csak véleményezni nem tudom, mert nekem nem az a szakmám. Ha a szülők mindent elkövetnek, hogy a kezeléshez szükséges pénzt megszerezzék, bármennyi is az esély, azt nemcsak megértem, hanem ezért mélységesen tisztelem is őket. Azokat is, akik összeadták – eddig – az első lépéshez szükséges összeg negyedét.

Csak ez a „kerül, amibe kerül, ilyen esetben semmi sem drága, nincs annak szíve, nincs annak gyereke, aki ilyenkor pénzügyi szempontokat mérlegelni képes…” – ez az a populista nóta, amely öl butít és nyomorba dönt.

2010 előtt ez a „kerül, amibe kerül” volt az ellenzéki vezérszólam. Nem kell itt költséghatékonysággal csibészkedni, oda kell adni azt a pénzt az egészségügyre, amibe mindenki teljes ellátása kerül, és kész. Ez a szöveg ömlött Orbán és társai szájából. Minden rosszat el lehet mondani arról, ahogy ezt az országot kormányozzák, ahogy a közpénzünket költik és lopják – csak nem ahelyett, hogy a probléma lényegéről beszélnénk.

Az egészségügyre ugyanis nemcsak az a pénz kevés, amennyi most jut rá, nemcsak az, amennyi Orbánék előtt jutott rá, nemcsak az, amennyi bármikor jutott rá, hanem az is, amennyi bármikor juthat rá. Az egészségügyre az Isten pénze is kevés, nemhogy a mi szerény lehetőségekkel rendelkező országunké. Az egészségügyre a leggazdagabb országok pénze is kevés. Az Egyesült Államokban, a világ egyik leggazdagabb országában a GDP sokkal nagyobb hányadát nyeli el az egészségügy, mint bárhol a világon. És ott készítik szakmányban a könnyfakasztó filmeket arról, hogy az ottani Noémik szülei a legkétségbeesettebb akciókkal, minimum túszszedéssel próbálják biztosítani a pénzt gyermekük gyógykezelésére.

És akik azt mondják, hogy az egészségügytől semmi pénzt nem szabad sajnálni, kizárólag addig mondják ezt, amíg az egészségügyről beszélnek. Amikor a közoktatás, az infrastruktúra, a közlekedés, a közigazgatás, a kultúra állapotáról, a közalkalmazottak javadalmazásáról, a honi vállalkozások támogatásáról és az adórendszerről van szó, akkor nem mondják, hogy sajnálják csak ezektől a pénzt, emeljék csak az adókat, csak az egészségügytől, csak attól ne sajnálják. (És persze az életünk hossza és minősége alapvetően függ mindattól, amit az imént soroltunk.)

Az iszonyatos sebességgel fejlődő orvostudomány, az egymást erősítő biotechnológiai és informatikai forradalom tehet mindenről. Arról, hogy a gyógyítási lehetőségek a leggazdagabb társadalmak anyagi lehetőségeit is messze – és egyre messzebb – meghaladják. Szó sem lehet – és egyre kevésbé lehet róla, hogy mindenkinek mindent meglehessen adni, ami az életét meghosszabbíthatja és az életminőségét javíthatja. Csak az nem mindegy, de a egyáltalán nem, hogy milyen mértékben nem lehet. Nyilvánvalóan annál nagyobb mértékben nem lehet, minél kevésbé racionálisan és hatékonyan költjük a pénzt az egészségügyben.

Az egészségügyben bármiről döntenek, életről és halálról döntenek. Közvetlenül vagy közvetve. De ha közvetve, abba éppúgy belehalnak emberek, csak nem látszik, hogy kik. Például egy csomó korszerű rákgyógyszer honosítását késleltetik, hogy ne kelljen költeni rá. Ne kelljen azokkal kapcsolatban is dönteni, ki kaphat, ki nem. Meg is látszik a tragikus rákhalálozási adatainkon.

Ha a betegségmegelőző programokra nem adnak elég pénzt (mint ahogy nem adnak, arra aztán a legkevesebbet), akkor senki képét nem lehet osztogatni a Facebookon, hogy őt ölte meg az egészségügy, pedig a megelőzés hatékonysága a legszorosabban összefügg a halálozási rátával.

A statisztikai adatok nem tudnak kedvesen ránk mosolyogni, de attól még a halálozási ráta mögött is konkrét halottak vannak. Azoknak is lehet ugyanolyan kedves arcuk, mint Noéminek, és ők is lehetnek ugyanolyan fontosak a szeretteiknek.