szerző:
hvg.hu

A zenének Budapesten még jelentése van, a világ pedig sokkal jobb hely lenne, ha több olyan mentalitású ember élne benne, mint a magyar muzsikusok. Jörg Widmann világhírű német klarinétművész és zeneszerző bármikor szívesen jön Magyarországra. Most a Budapesti Fesztiválzenekar játssza Dubajor táncok című művét. Hová tűntek a zenei polihisztorok? Hülye-e a közönség? Mi a magyar zenészek titka? Interjú.

hvg.hu: Ön zeneszerző, klarinétművész és karmester egy személyben. Mi dönti el egy adott helyzetben, hogy melyik énje kerül előtérbe? Egy korábbi interjúban azt mondta, nem tudná elképzelni az életét sem a hangszere, sem pedig a zeneszerzés nélkül.

Jörg Widmann: Nagyon szerencsés és hálás vagyok azért, hogy a zenének ilyen sok aspektusával foglalkozhatok, az pedig való igaz, hogy egyik nélkül sem tudnám elképzelni az életemet. Amikor a színpadon állok a klarinétommal, felszökik bennem az adrenalin, ami teljesen más érzés, mint éveken át dolgozni az asztalnál ülve egy operán.

hvg.hu: Az operaírásban nincs meg az a bizonyos adrenalin?

J.W.: De, abban is van belőle bőven, viszont a két dolog teljesen más. Most éppen egy zongoraversenyen dolgozom, miközben minden este koncertezem. Ebből egyenesen következik, hogy nincs elég időm az alkotásra. Mindig is szerettem éjjel komponálni, mert az egy nagyon nyugodt időszak. Néha még azt sem veszem észre, hogy felkel a nap, annyira koncentrálok a zenére.

hvg.hu: Valójában tehát nem válik szét önben a többszörös zenei identitása.

J.W.: Ez lehetetlen. Sokszor megpróbáltam, de mindig belebuktam. Amikor a Babylon című operámat írtam, fél-egy év telt el úgy, hogy jóval kevesebbet koncerteztem. De ez ritka, és általában inkább úgy néz ki, mint ma este: másfél óra múlva színpadon leszek, éjszaka pedig megírom a zongoraversenyem következő részét.

©

hvg.hu: Fárasztó életvitelnek tűnik.

J.W.: Ez egy csodálatos dolog, de néha valóban olyan keveset alszom, hogy bele is betegszem. A repülőtéren gyakran gondolom azt egy-egy átszállás közben, hogy ez borzalmas, és azt kérdezem magamtól: miért csinálod ezt? De amikor megérkezem, és eljátszom Mozart klarinétversenyének első taktusait, én vagyok a legboldogabb ember a világon.

hvg.hu: És olyankor otthon van.

J.W.: Pontosan. Olyankor otthon vagyok.

hvg.hu: Előfordult már, hogy Mozarthoz hasonlították.

J.W.: (Nevet) Mozart valódi zseni volt és imádom a zenéjét, de ha ő kerül szóba, mindannyiunknak félre kéne tennünk a tollunkat. Egy dolog mégis helytálló lehet ebben a hasonlatban. Mozart idejében teljesen természetes dolognak számított, hogy egy zeneszerző több hangszeren is játszik. Egészen biztosan tudott hegedülni, zongorázni, orgonálni, és talán még egy negyedik hangszerhez is értett. A muzsikusoknak pedig természetes volt, hogy legalább alapvető zeneszerzői ismereteik legyenek. Nekem ezek a dolgok ma is nagyon természetesek.

Amit sajnálok (anélkül, hogy bárkit is hibáztatnék), hogy ma már úgy beszélünk erről a jelenségről, mint valami különlegességről. Ez a folyamat a 19. század közepén kezdődhetett el, amikor megjelentek az első hangszeres virtuózok. Ma a zenészek már általában csak egy területre fókuszálnak. Én viszont szeretem a sokszínűséget és túlságosan is kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csak egy dologra figyeljek.

hvg.hu: Ősszel a Budapesti Fesztiválzenekar játssza az egyik darabját a Bridging Europe fesztiválon, melynek célja, hogy közelebb hozzon egymáshoz különböző országokat. A Dubajor Táncok két kultúra, a dubai és a bajor találkozásából született. Képes ez a darab arra, hogy beteljesítse ennek a fesztiválnak a misszióját?

J.W.: Nagyon könnyű lenne erre igennel válaszolnom, de nem tudok. A kultúrák találkozása nagyon fontos, keverni viszont nem feltétlenül kell őket. Az lenne igazán jó, ha ez a fesztivál kíváncsivá tudná tenni az embereket. Hogy átéljék az érzést, amikor valami nem a tiéd, valami más, mint a megszokott, mégis különleges hangulata, íze, illata van, és van benne valami izgalmas, ami elvarázsol.

Az én darabom esetében sokan reménykedtek benne, hogy kimegyek Dubaiba, és amikor hazajövök, hirtelen majd arab zenét fogok írni. Ez nem ilyen egyszerű. Amikor kiutaztam, folyamatosan bajor keringők jártak a fejemben.

hvg.hu: Korábban úgy fogalmazott, hogy Dubaiban annyira el vannak foglalva az emberek a jövővel, hogy a kulturális örökségük teljesen háttérbe szorul.

J.W.: Kint mindenekelőtt szembe kellett néznem a város mesterségességével. Az építészeknek Dubai egy paradicsom, mert rengeteg pénz van rá, hogy felépítsék az álmaikat, felépítsék a jövőt. Viszont arra nagyon nehéz pénzt szerezni, hogy valamit megóvjanak a múltból. Amíg mi, európai emberek tiszteljük és szeretjük a múltat, addig ők az újjal vannak elfoglalva.

hvg.hu: Ön szerint ezen a mentalitáson lehet változtatni a zene erejével, illetve lehet formálni egy ország identitását muzsikával?

J.W.: Elég régimódi vagyok ahhoz, hogy azt gondoljam: a zenei örökség maga határozza meg egy ország identitását. Németországban például most zenekarokat rombolnak le. Az SWR Szimfonikus Zenekar egy világhírű zenekar, minden ismert modern zeneszerző ír számukra darabokat, most anyagi okokból mégis tönkreteszik. Egy társadalom, amelyik nincs tisztában vele, milyen értékes egy ilyen zenekar, elveszíti az identitását. Ilyen messzire mennék. Szeretek Németországban élni, kulturális szempontból még most is fantasztikus helynek tartom, művészként mégis kezdek aggódni.

hvg.hu: Hogy írná le a Dubajor táncokat, és kinek ajánlaná?

J.W.: Ez a darab inkább a kultúrák összeütközéséről szól, hogy milyen, amikor a kultúrák nem működnek együtt. Tele van iróniával és humorral, én pedig azt remélem, hogy a magyar közönség ezt megérti. Míg az egyik szemükkel nevetnek, a másikban könnyek lesznek. Ez az álmom.

Világ életemben szerettem Budapestet, nem csak mint várost, de mint zenei várost is. Mindig az volt az érzésem, hogy az emberek ott máshogy hallgatnak zenét. A muzsikának Budapesten még jelentése van. Az ottani koncertjeim után, amikor az emberekkel beszélgetek, a kultúra és a tradíció szeretetét látom a szemükben. Nekik ez még mindig szent. Mindig szerettem Magyarországon lenni és mindig boldogan térek vissza. Az pedig nagy megtiszteltetés a számomra, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar eljátssza az egyik darabomat.

Amit pedig az egész világ tisztel a magyar zenével kapcsolatban, hogy Kodály, Bartók, Kurtág és még sokan mások mind nagyon komolyan és mély szeretettel foglalkoztak a népzenével. Beépítették a saját műveikbe, de sosem igázták le. Törődéssel viseltettek iránta.

hvg.hu: Azt mondja, bízik benne, hogy a magyar közönség megérti majd a darabját. Nehéz az emberekhez közel hozni a kortárs zenét? Rizikós egy zenekarnak kortárs darabokat játszani?

J.W.: Én mindig is játszottam modern zenét modern zenei fesztiválokon és nagyon konzervatív helyeken is. Amikor pedig Mozartot játszom, mindig magammal viszem az egyik saját darabomat is. Amikor a közönség azt látja, hogy a zenekar hisz abban, amit csinál, akkor ők is hinni fognak benne. Sosem aggódtam emiatt. Az a legrosszabb, amikor a koncertszervezők a közönség miatt aggódnak. Az emberek nem hülyék.

©
hvg.hu: Már gyerekkorában is komponált. Van olyan mű, aminek a megalkotásáról álmodik?

J.W.: Számomra minden új zenemű megszületése egy álom beteljesülése. Egy zeneszerző számára mindig az első próba a premier és néha egyszerűen nem találok szavakat arra, mennyire értik, és milyen csodálatosan játsszák el a zenészek, amit leírtam. Pár nap után aztán már meghallom a hibákat is. Tudom, hogy a zenekar nagyon jó, tehát ez csak az én hibám lehet. Két hét elteltével aztán olyan elégedetlen leszek, hogy újra elkezdek komponálni.

hvg.hu: Ön megsértődik, ha rossz kritikát kap?

J.W.: Őszinte leszek, igen. Sokkal boldogabb vagyok, ha valaki azzal jön oda hozzám, hogy megérintettem a szívét. De néha megesik, hogy azt mondja valaki: „Csodálatosan játszik Mozartot, de miért ír ilyen csúnya zenét?” Először megsértődöm, aztán nevetek.

hvg.hu: Egyszer úgy fogalmazott, ha ellátogat egy idegen országba, két nagyon fontos dologra biztosan odafigyel. A város illatára és az atmoszférájára. Magyarországon már többször is járt. Mi ragadta még meg ebben az országban?

J.W.: Az első emlékem Magyarországról még a gyerekkoromból való, mert kétszer is nyaraltunk a szüleimmel Szombathelyen és a Balatonnál. Még mindig megvannak a fényképeim.

Ami ezen kívül Magyarországról eszembe jut, az megint csak a zenei kultúrájának egy aspektusa. A magyar zenészek világszerte híresek arról, mennyire szigorúan veszik a zenét, és ezt a legjobb értelemben mondom. Kurtág például, akivel sokat dolgoztam együtt, képes volt eltölteni akár három órát is egyetlen ütemmel. Nekem ez nagyon tetszik, és szerintem az egész világ jobb hely lenne, ha több ilyen mentalitású ember élne benne, és kevesebb tere lenne a felszínes televíziónak, számítógépnek és az internetnek. Miközben természetesen nem állítom azt, hogy ezek mind rossz dolgok.

A Dubajor táncok a Budapesti Fesztiválzenekar és a Művészetek Palotája közös fesztiválján, a Bridging Europe fesztiválon hangzik el szeptember 11-én, a Művészetek Palotája nagytermében, ahol a közönség is a színpadon ülve élvezheti a koncertet.