szerző:
Bicsérdi Ádám-Németh Róbert

Úgy alakult, hogy az idei Sziget legfontosabb fellépői közül kettő egy napon, szinte egy időben lépett fel. Ez azonban nem gátolhat minket abban, hogy mindkét előadóról és mindkét koncertről elmeséljük, miért lenne sokkal rosszabb az életünk nélkülük. Még akkor is, ha - így vagy úgy - maradt bennünk egy kis hiányérzet.

PJ Harvey
Dan Panaitescu Nagyszínpad

25 éves adósságát törlesztette Budapestnek...na jó, ilyen modorosat nem írunk, és egyébként is, hogyan tudja egy előadó egy városnak törleszteni az adósságát. Azoknak, akik ott álltak a Nagyszínpad előtt, nekik talán igen, már azoknak, akik nem olyan országból jöttek, ahol PJ Harvey több-kevesebb rendszerességgel ad klub-, vagy fesztiválkoncertet, vagy akik nem utaztak el még Budapestről egy másik városba, hogy megnézzék a jelentős művészt.

No, de: PJ Harvey pályafutása során első alkalommal lépett fel Budapesten. Nem mondjuk, hogy nem lett volna jobb, ha ez nem az egyre inkább zenés lifestyle- és szabadidőparknak tekinthető Szigeten történik meg, hanem inkább egy színházban vagy valamilyen hasonló intim térben, de lássuk be, e pillanatban Magyarországon a Szigeten kívül kevés más olyan könnyűzenével foglalkozó vállalkozás van, amely megteheti azt, hogy idehaza színpadra léptesse a brit dalszerző-énekesnőt.

PJ Harvey-t és művészetét azonban olyan kicsinységek, mint, hogy az alkotónak olyan helyen kell elővezetnie azt, ami annak tárgyához enyhén szólva nem kifejezetten illeszthető, nem állíthatják meg. Az a mélység, súly, méltóságteljesség, erő és finomság, ami ebben az életműben benne foglaltatik, egy ilyen helyzetben is megáll (vö. átjön).

Nem mondjuk, hogy nem néz ki érdekesen egy főleg kopasz és kopaszodó, fekete öltönyös negyvenesekből-ötvenesekből álló zenekar - Micsoda zenekar! Olyan tagok, akiknek külön sztori az élete. Többek közt Mick Harvey, egykori Nick Cave-társutas és szólóművész, James Johnston a brit Gallon Drunk alapítója, John Parish, PJ Harvey alkotótársa "ezer éve", producer, és Alain Johannes, akit egyebek közt a Them Crooked Vultures-ből és a Queens Of The Stone Age egy korábbi felállásából ismerhetünk - egy, a fiatalság dicsőségét zengő, térdnadrágos, tornacipős, strandpapucsos dresscode-ban utazó helyen. De ez mind nem érdekes. A dalok az érdekesek, az előadás az érdekes, a hatás az érdekes. Ami ott és akkor kifacsarja a szívünket, amitől libabőrösek leszünk, s ami, ha kell, hasba rúg minket. Oszt jó napot.

©

Számos pillanatban eszünkbe juthatott - nem csak a sokat, sokszor megénekelt egykori szerelmi viszony miatt, és az összekötőkapocs, Cave egykori, PJ Harvey jelenlegi zenésztársa, Mick Harvey végett - Nick Cave is. Ugyanaz az ihletettség, ugyanaz a mélység, ugyanaz gótikus, noir poszt-poszt-blues és folk, ugyanazok, a mai zenei kontextusban már-már anakronisztikus fazonok. Akik a fellépés végén, miután PJ Harvey elmondta a koncert alatti első és utolsó konferanszát, majd bemutatta a zenekart, mind előrejöttek, és meghajoltak. Mint a színházban. Szép volt.

Danny Brown
OTP Bank Színpad By A38

Minden évre jut egy elkerülhetetlen „nagy ütközés” a programtáblában, ez idén péntekre esett, amikor PJ Harvey koncertje közben indult el a hiphop egyik legforróbb arcának tartott Danny Brown fellépése. Ami aztán nem is lett semmilyen ütközés, mert a két koncert két teljesen eltérő hangulatot hozott, így könnyű választást is hozott: ahogy PJ Harvey színházba illő, komoly (a jelenlegi Szigethez képest furán komoly) show-t hozott a Nagyszínpadra, így nem is volt kérdés, hogy meg kell nézni, mit kezd a detroiti rap-fenegyerek az A38 színpad  közönségével.

Azt lehetett tudni előre, hogy ő és a Szigeten hétfőn fellépő Vince Staples úgy turnézzák körbe a világ fesztiváljait, hogy mindenhol megmutatják, akár az egyszemélyes hiphop-projektek is a képesek megszólítani egy nagyobb tömeget egy fesztiválon. A Szigeten ez eddig ebben a műfajban nagyon keveseknek sikerült csak, az hogy egyenesen az amerikai hiphop legjobb arcaiból is sikerült elhívni idén kettőt, azt jelzi, a hazai fesztivál szervezői is elkezdtek hinni abban, hogy nyugodtan lehet egy a színpadra álló MC-re és DJ-re bízni egy főműsoridős koncertet.

Brown ráadásul az amerikai közegben is teljesen egyedi jelenség, hiszen klasszikus raptémák mellett, néhol meglepően önmarcangoló vagy fenyegető szövegeket ír, furcsának ható hatásokat ötvöz az alapokban, amiket csak még fenyegetőbbé tesz keselyűkre emlékeztető, éles hangja.

©

Aztán akkor oszlott el minden kétségem afelől, hogy lesz-e még hiphop-koncert ilyen kiemelt időpontban a Szigeten,  amikor megláttam az első sorban félmeztelenül vonagló, a szövegeket önkívületi állapotban üvöltő, húszas évei elején járó rajongót, mellette nem sokkal pedig egy szintén transzba eső, középkor felé közelítő geeket. Ez a kép egyben azt is tökéletesen illusztrálta, hogy Brown egyrészt már a Sziget-közönség leginkább meghatározó szeletét kitevő 17-22 évesek hőse, aki lemezein és a számait kísérő vizualitásban is penge, másrészt az idősebbek számára több idei nagyszínpados fellépő műanyagságával, vagy súlytalanságával ellentétben az az előadó, akire hitelesége, stílusa, formabontó attitűdje miatt érdemes odafigyelni.

Így aztán nem csak, hogy hamar megtelt az A38 sátor, de a fellépés közepe táján rendesen el is kapta a tömeget Brownnak és DJ-jének szigorú, sötét, szinte megállás nélkül zakatoló, a mélybasszust emberi fül számára alig ismert frekvenciába importáló műsora, amelynek első fele Brown nagy sikerét elhozó XXX című lemeze, míg második része már a még zaklatottabb, még több elismerést hozó Atrocity Exhibition album számaira épült.

©


Azon túl, hogy Danny Brown elképesztő sebességgel és pontossággal rohant végig életművén (amit szinte minden számnál circle pit kísért a közönségben) azért mégis maradhatott hiányérzet bennünk. Egy idő után ugyanis a közönség nagy része is rájött, hogy patikára kimért show-t kap, iszonyat jó, és jó ütemben adagolt számokkal, de ennél nem többet.  Az egész inkább hasonlított egy hangos bulira, ahol Danny Brown-számok szólnak, mint egy koncertre, ahol a művész nem csak lejátszani, hanem előadni is akarja azt, amiről rappel. De soha ennél rosszabb hiphopbulit a Szigeten: igen Vince Staples, rajtad a sor hétfőn.