szerző:
Németh Róbert

Az orfűi első felvonás után teltházas Aréna-fellépéssel ünnepelte fennállása fél évszázados jubileumát Lovasi András. A terjedelmes életmű minden sarkába bekukkanthattunk, ám voltak pillanatok, amikor azt gondoltuk, a kevesebb talán több lenne.

Ami az alapállítást illeti, az orfűi koncertről írt beszámoló utolsó bekezdéséhez fordulok sorvezető gyanánt: "A Lovasi-életmű nélkül értelmezhetetlen a magyar közelmúlt (ahogy mondjuk a 60-as évek az Illés, vagy éppen a 80-asok az Európa Kiadó és Kontroll Csoport nélkül). Az, hogy Magyarország nem volt annyira szar hely az elmúlt negyedszázadban, arról több minden más mellett ezek a számok tehetnek. Azt, hogy miközben továbbra is egy leszedált ország tapsolgat a szarnak, különféle világnézetű és életszemléletű emberek azért még tudnak közösen sírva-nevetve-meghatódva-megigazulva popdalokat üvölteni, ugyancsak ezek a dalok teszik."

A képre kattintva galéria nyílik!
©

Innen indulunk, attól a kulturális, generációs minimumtól, amit ezek a dalok meghatároznak, meg attól az elképesztően színes, széles, gazdag és mély életműtől, amelyet az 50 éves Lovasi pályafutása 30 éve alatt megalkotott, amit, ahogyan az a legjobb-legfontosabb dalszerzők esetében lenni szokott, maga az alkotó, a szerző személye határoz meg, és tart össze, és amibe - esetünkben - simán belefér a hideglelős gitárzene, a könnyed slágeresség, a mulatós, a népzenei ihletettség, az egy szál gitár vagy a gazdag zenekari megszólalás. A vicceskedés, meg az elszállás, az irónia, meg az elragadtatás.

És akkor itt a nagy mutatvány: ebből összerakni egy kétfelvonásos, összesen háromórás arénakoncertet, amely ülős is (mármint a nézők ülnek, és ez, mint alaphelyzet sok mindent meghatároz), de közben nem egységesen csendesülős (sőt, inkább nem az), hanem és viszont a teljes életművet szeretné kivonatolni. Ami egy nagy, hangos, mozgalmas, sokszereplős portré akarna lenni, nagyívű is, meg együttröhögős is, meg persze egy kicsit személyes is, és meghatós is. Ráadásul úgy, hogy történetünk főhőse 50 éves korában adja első arénakoncertjét. Nem egyszerű feladat, istenuccse.

A képre kattintva galéria nyílik!
©

Plusz. Hiába láttuk a Lovasi 50 orfűi nyáresti, összebújós, házibulis kiszerelésű kóstoló koncertjét, az már az első pillanat előtt, de legkésőbb az első néhány pillanat után világossá vált, hogy ez a koncert (értsd: ez a produkció) nem annak a nagytesója, a deluxe változata, a nagyobb kiszerelése, hanem egy teljesen másik elbeszélés, egy másik történet.

És hogy mi lett? A Lovasi-életműből talán csak direkt lehetne olyan koncertműsort összeállítani, aminek a nagyobbik részét ne imádná az, akinek legalábbis valamilyen köze van az Emesétől a De szeretnékig, a Barlangban doboloktól a Szívrablásig, a Tökéletes helyettestől a Sirályig ívelő, ezek által meghatározott izéhez. Annak a legtöbb, de legalábbis viszonylag sok ízéhez. Amely alatt párszor, vagy akár sokszor ne ütne ki a hátunkon, vagy szabadon választott testrészünkön a libabőr (vagy ne párásodna be a szem, vagy ne éreznénk azt, hogy nagyon mosolyognunk vagy nagyon táncolnunk kell).

Ez azonban nem volt mindenre elég tegnap este.

A képre kattintva galéria nyílik!
©

Lélegzetelállító, megható, megindító pillanatból volt ugyan nem kevés. Külön fejezetet érdemel Kispál András (megfogadtam hogy leírom ezt:), a magyar John Frusciante, akinek, zárójel, alkotóként és koncertező zenészként nem csak ilyen alkalmakkor kellene szimbolikus és valós értelemben is színpadon állnia. Hanem. És persze a dalok, de azokkal tudjuk, hogy hányadán állunk.

A katarzis mégsem következett be. Pedig nagyon akartuk. Egészen egyszerűen az történt, hogy - talán a nagy akarásból, vagy a jó ég tudja, miért - minden egyszerre akart lenni ez a sok-sok vendéggel (Németh Juci, Bérczesi Róbert, Kiss Tibor, Varga Livius, Likó Marcell, Farkas Róbert, Farkas Mihály, Szabó Attila, Pál István Szalonna, Kunos Tamás) kibővített este. És most nem arra gondolok, hogy a Lovasi-univerzum ne lenne alkalmas arra, hogy felüljünk bármilyen hangulati hullámvasútra vagy végigjárjunk bármilyen érzelmi grádicsokat. Ráadásul úgy akart minden lenni, hogy nem pontosan találta az arányait meg az útvonalait.

A képre kattintva galéria nyílik!
©

Bár nyilvánvaló része a Lovasi-világnak, mégis, sok volt az irónikus-népies-mulatósból, a nem kicsit modoros kocsmajelenet helyére simán kerülhettek volna izgalmas Kispál-repertoárdarabok, és az is van, hogy Lovasi-számokat, néhány kivételtől eltekintve, még mindig Lovasi András tud a legjobban énekelni. Néha pedig, fájdalom, indokolatlanul tört meg egy-egy szakasz lendülete, íve vagy hömpölygése. A kevesebb talán több lett volna.

Persze, jellemző módon, egy ilyen Lovasi-koncertből is marad egy csomó olyan pillanat, amely fennmarad az úgynevezett érzelmi szűrőn: mondjuk a megrázó Zár az égbolt, mondjuk a nyitó Hang és fény vagy a Menetszél, vagy a záró Húsrágó hídverő. Meg az érzés, hogy lehetett volna az egész ilyen.