Annál, amikor egy évfordulós koncertet születésnapi házibulinak neveznek, kevés modorosabb dolog van a világon. Kivéve, amikor tényleg igazi házibuliról van szó. Például, abban az esetben, ha az ember a tulajdonképpen saját, ultrasikeres, a hasonló hazai rendezvénypaletta összefüggésében valóban bensőséges-barátságos, horribile dictu házibuli-jellegű fesztiválján ünnepli az ötvenediket. Márpedig. Orfűt persze már szétjelzőzték az elmúlt években, nem is nagyon tudunk hozzátenni. A zenészek kedvenc fesztiválja, a fesztivál, ahová a zenészek is bulizni járnak, a hely, ahová komplett zenekarok költöznek le közel egy hétre, az alterfeszt, a legbarátságosabb hazai fesztivál. És így tovább. És így tovább.

Nyilvánvalóan ez az a hely, ahol Lovasi András úgynevezett életműve (még mielőtt bárki is nyúlna a klaviatúra után, hogy összevont szemöldökkel posztoljon vagy kommenteljen, ez, ha már Lovasi-cikkről van szó, irónia, tényleg életműre gondolunk) a maga teljes valós és virtuális összefüggésében és környezetében ki tudja adni, meg tudja mutatni, keretezni tudja önmagát. Ahol valóban mindenki összeáll egy képpé. Ahol a világvégén, kint a nagyréten egy nagy fotót.

A képre kattintva galéria nyílik!

Fülöp Máté

Azt ugyan nem jelentette ez a nagy fotó, hogy a teljes Lovasi-pályaív minden egyes fő- és mellékszereplője megjelent az orfűi Lovasi 50-koncert színpadán – a kísérőgárda leginkább a jelenlegi Kiscsillag- és az utolsó Kispál és a Borz-felállások tagjaira épült –, azt azonban a megjelentek teljes elragadtatására igen, hogy minden volt az első Kispál-lemeztől a legutóbbi Kiscsillagig, a Barlangban doboloktól és a szögesdrótos-kerítéses vizuállal kísért Rezervátomtól az Emesén, a Hang és fényen, és a Bandi a hegyről-dalokon keresztül a Sirályig, a Jutkától a Még egyszeren, a Csillag vagy fecskén, és a De szeretnéken keresztül a Szelesig. Ha tényleg létezik nagy Lovasi-songbook, akkor a tegnap esti összeállítást tényleg nevezhetjük annak.

Bár a könnyűzenében, meg általában a könnyűkultúrában sokszor, sőt legtöbbször a meglepődés meg a rácsodálkozás a legjobb (és a visszanézés, és főleg a nosztalgiázás a legkevésbé izgalmas, sőt talán legkevésbé kívánatos), Orfűre nem meglepődni mentünk (az is meglehetősen obligát húzás volt, hogy Kiss Tibor, Varga Livius, Németh Juci és az estet nyitó Csík zenekar tagjai vendégeskedtek a koncerten), hanem nyilvánvalóan összegezni. Ki-ki lefuttatni a saját Fortepan-moziját, mindenki a saját filmjét; nekem mondjuk az, ahogy a Fekete Lyukban, a Tilos az Á-ban, az esztergomi kocsmában nagyon szar borok mellett, aztán a Petőfi Csarnokban, a Szigeten ekkor, meg akkor, és ilyenek, de persze mindenkinek megvan a maga története (copyright by Egyedi Péter).

A képre kattintva galéria nyílik!

Fülöp Máté

A Lovasi-életmű nélkül értelmezhetetlen a magyar közelmúlt (ahogy mondjuk a 60-as évek az Illés, vagy éppen a 80-asok az Európa Kiadó és Kontroll Csoport nélkül). Az, hogy Magyarország nem volt annyira szar hely az elmúlt negyedszázadban, arról több minden más mellett ezek a számok tehetnek. Azt, hogy miközben továbbra is "egy leszedált ország tapsolgat a szarnak", különféle világnézetű és életszemléletű emberek azért még tudnak közösen sírva-nevetve-meghatódva-megigazulva popdalokat üvölteni, ugyancsak ezek a dalok teszik. Valamilyen kulturális, társadalmi, generációs minimum-féleség, az volt tegnap éjjel az orfűi hegyoldalon, persze tökre nem erre gondoltunk, egyáltalán nem ez járt az eszünkben, amikor Kispál András szívbemarkoló, csodás gitározását hallgattuk libabőrözve.