A szülők teljes sokkban voltak és hetekig nem találtak magukra a történtek hirtelensége miatt. Nem értették, hogy lányuk, aki vonzó, intelligens volt, és a társai is kedvelték, miért tehetett ilyet.

Hanna EMO-s volt, ami az „emotional” angol szónak a rövidítése, és érzelmest jelent. A mai EMO stílust nagyon sokan a nyolcvanas évek Goth mozgalmához hasonlítják: az akkori fiatalok a The Cure zenekart követve temetőkben tanyáztak, vágyakoztak a halálra, vámpírpirosra festett szájjal, fekete hajjal parádézták. Ezzel együtt nem minden „Cure-osból” lett öngyilkos.

Az EMO esetében is fekete a szerelés, szegecselt övekkel, csőfarmerral és tornacipővel kiegészítve. A haj nagyon fontos, a tinik legtöbbször feketére és emellett más bizarr színekre festik, és hosszú frufrut növesztenek, amit oldalra fésülve, a fél arcukat eltakarva hordanak. A zene a másik elengedhetetlen kellék az életérzéshez, gitáralapú rock érzelmes lírai szöveggel, amely többnyire Amerikából érkezik, olyan bandákkal, mint a My Chemical Romance, a Good Charlotte vagy a Blink 182.

Az EMO hétköznapian tini dolog. Szorongással teli, túldramatizált és csoportképző. De az új szubkultúrának és divatnak egészségtelen az alaphangja is, amire nem árt, ha minden szülő odafigyel – vélik többen is. Hannah halála előtt a szülők vágásokat fedeztek fel a csuklóján, de a lány akkor csak legyintett, hogy ez amolyan EMO-s beavatás. Halála után azonban felfedezték a lány számítógépén, hogy Hannah az EMO-nak szentelt weboldalakról bizarr dolgokat töltött le, és rengeteg, a „fekete parádéval” foglakozó anyagot találtak az aktáiban. Az EMO-hívők ugyanis úgy hiszik, ide érkeznek haláluk után, a „fekete parádéba”.

Hannahnak weblapja is volt a Bebo nevű, MySpace-hez hasonló társasági weboldalon, ahol önmagát Élő Katasztrófaként emlegette, és az oldalt csupa nyitott csuklójú, véres képpel dekorálta. Elképzelhető, hogy Hannah csuklóvagdosása ártatlan aktus volt csupán, ám az önmaguk ellen forduló tinédzserek száma aggasztó módon megszaporodott az Egyesült Királyságban, ami az angol iskoláknak komoly fejfájást okoz.

A kórházi statisztikák szerint 2003-ban a saját magukat megsebesítő vagy öngyilkossági kísérlet miatt kórházba kerültek száma kb. 11 ezer volt, ami 2007-re közel 16 ezerre hízott. Háromszor annyi lányt szállítanak ilyesfajta sérülésekkel az ambulanciára, mint amennyi fiút.

Sok EMO-kedvelő nevetségesnek találja a feltételezést, hogy kultusza veszélyes lehet. Szerintük ez csak zene, és mindig lesznek olyanok, akik túl komolyan veszik az egészet, de őket nem kell összemosni a többiekkel és magával a stílussal. „Ha valaki odafigyel egy kicsit a dalszövegekre, maga is láthatja, hogy semmi öngyilkosságra hajlamosító nincs bennük, és ha elő is fordul, egészséges mentalitású személy nem úgy hallgatja, hogy »na, akkor most megölöm magam!«” – írta egy rajongó az egyik zenei oldalra, miután Hannah halálát az újságok kiteregették. „Az EMO már hosszú ideje bűnbak az ilyen ügyekben, de ide csak egy gondolat kívánkozik: az érzelmes szó nem szinonimája az öngyilkosnak” – állítják néhányan.

A pubertás korban lévő fiatalok viselkedése kiszámíthatatlan, könnyen befolyásolható, és nincs még meg az élettapasztalatuk ahhoz, hogy tudják, mihez kezdjenek a közösségük vagy a divat által felnagyított jelenségekkel, például a túlzott önsajnálattal. Különös tekintettel arra, hogy a mai tinédzserek jóval több hatásnak vannak kitéve annál, mint amit a szülők befolyásolni tudnak. Egy jó irányítószám és egy középosztálybeli iskola többé nem elég ahhoz, hogy a negatív hatásokat kizárjuk.

Krisztina O’Brien