Úgy ömlik ránk kontrollálhatatlanul az identitásunk, mint a repedt csőből zubogó víz a lakásunk plafonján keresztül: nincs hová bújnunk előle, de ha mi magunk el is bújnánk, akkor is elárasztja azt, ahol élünk, az otthonunkat, és mi más végső soron az egyetlen biztos otthonunk, mint mi magunk.
Mert az identitás az nem lehet fluid, mint az állásfoglalásunk gender-ügyben, nem: ha karikába feszülünk az asztal közepén, akkor is zsidók maradunk, ha egyszer ránk ragadt ez a címke. Vagy mégsem így van? Vagy mégis részt vehetünk egy meleg orgiában, férfiként élvezhetjük, ahogy meghág egy másik férfi, és utána nyugodtan mondhatjuk, hogy nem, dehogyis vagyok én meleg, az én identitásom ennél összetettebb, és különben sem kívánok azonosulni ilyen merev identitásjelölőkkel?
Katona József Színház
Talán tudjuk, mit mondana erről Radnóti Miklós, aki oly korban élt e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra: ő úgy fogalmazott, az ő identitása a magyar volt, és „a körülmények tették zsidóvá”. És talán tudjuk, mit mondana a buliban egy Bart Simpson-os tabletta után szabadon mindenféle élvezetet megélő mai huszonéves, akibe a huszonegyedik század végre már nem nevelte bele a szégyent mint alapérzést.
Amit nem tudunk, hogy melyiküknek van igaza. Vagy hogy van-e igazság a válaszban, vagy csak a kérdés adott, a felelet nem.
Erről a kérdésről szól Mundruczó Kornél és a Proton Színház 2024-es előadása, a minden magyar támogatás nélkül létrejött és Magyarországon egészen mostanáig nem is látható, a legrangosabb osztrák színházi díjat, a Nestroyt elnyerő Parallax, amelyt most végre itthonra is meghívott, sőt műsorára vett a Katona József Színház. Erről a kérdésről és erről a felelettelenségről szól a Mundruczó állandó alkotótársa, Wéber Kata és a társulat által írt darab, meleg orgiával, a plafonon át a lakást elárasztó vízzel, Radnóti nélkül, de ugyanolyan súlyos identitáskérdésekkel és nem kevés transzgenerációs traumával.
Nem tökéletes előadás, távolról sem az, ha akarjuk, sorolhatjuk a problémás részeit hosszan, de az az erőssége, hogy a végére eléri: nem akarjuk sorolni.
Az egyben játszott, de három egységből álló dráma első része a nagymamáé, aki Auschwitzban született: ez nagyon nagy részben megegyezik Mundruczó 2021-es filmje, a saját, szintén a Proton Színházzal létrehozott, azonos című előadása alapján készült Evolúció első felével, és ez rögtön fel is teszi az első, problémákról szóló kérdést: meddig van rendben, ha egy alkotó elismétli saját korábbi műveit? Ráadásul ugyanaz a színész, Monori Lili játssza most is a nagymamát, de a lányát, Lénát már nem az időközben Bécsbe szerződött Láng Annamária, hanem Kiss-Végh Emőke. De ahogy írtam, az embernek, még ha kritikus is és épp ilyesmi lenne a feladata, akkor sincs kedve problémákat keresni: vegyük úgy, hogy Mundruczót és Wébert ugyanaz a nagy, sőt elementáris és megválaszolhatatlan kérdés foglalkoztatja – ezt teszi fel a nagymama pusztán azzal az élettel, amit leélt –, ettől nem bírnak szabadulni, ezért más és más módokon gondolják tovább, ezzel mást és mást mondva el az alapokról is.
Katona József Színház
Mert itt az unoka, Jónás nem gimnazista, mint a filmben, hanem már fiatal felnőtt, aki az előadás második egységében hazajön berlini otthonából a nagymama temetésére, és mivel magányosnak érzi magát, orgiát rendez pár ismerős és pár ismeretlen sráccal meg egy picike zacskó tablettával. És aztán másnap, amikor az anya, Léna is hazaér, és megtalálja a dildókat és használt óvszereket az asztalon, na akkor hangzanak el a fentiekhez hasonló szellemű mondatok identitásról és arról, hogy mi van, ha karikába feszülünk az asztalon. Meg már valamivel korábban is, az orgia végén, amikor az egyik, a konzervatív politikai oldalhoz közel dolgozó, egyébként családos résztvevő, a titkos párja és Jónás között van némi vita arról, fel kell-e mindenképpen vállalnunk az identitásunkat, és megmondhatja-e valaki, hogy így vagy inkább úgy kell.
Igen, nyers és vulgáris előadás a Parallax (de a Katona és Mundruczó közönsége edzett, a hosszú szoftpornó-jelenet alatt, amikor tényleg mindenki meztelen és a lehető legélethűbb módon imitál közösülést, csak hárman mennek ki az első előadásról), de miért ne lenne az. Mundruczó rendezőként, alkotóként mindig is szeretett a zsigerekre támadni, az ő művészete sokszor nem csak az agyra és az érzelmekre épít, hanem jóval erősebb, erőszakosabb, direktebb és kellemetlenebb módon von be az előadásba, már amennyiben kellemetlennek tartjuk, hogy olyan intim dolgokat is megmutat, amikről normálisan mi magunk szeretnénk eldönteni, hogy át akarjuk-e élni. De hát ez valójában a színház alapvető működési mechanizmusa, csak az esetek túlnyomó többségében ezek a „túlzottan intim pillanatok, amikor normálisan nem kellene jelen lennünk és szívesen elfordítanánk a tekintetünket” lelki lemeztelenedéssel járnak, nem pedig pornográfiához hasonló jelenetekkel. De a pornográfia definíciójában ott van az öncélúság, ez pedig nem az: végighallgatni egy történetet az auschwitzi Appelplatzon megszülető, majd Mengele elé vitt csecsemőről valójában sokkal brutálisabb élmény, mint azt látni majdnem valósághűen, amit az emberek amúgy is rendkívül gyakran és örömmel csinálnak egymással.
Katona József Színház
De ez kell, Auschwitz és a chemsex orgia, meg a zsigeri színház, hogy ne csak értsük, de megérezzük, milyen nagy súllyal nehezedik a vállra az identitás kérdése: a választotté, ha lehet választani; a ránk ragasztotté, mert valamit mindig ránk ragasztanak; az örökölté, amitől nem lehet szabadulni, és sokszor talán megérteni sem; és az, ami ezek következményeképp vesz körül minket, mint a ránk tapadt pókháló. Mert nem véletlen – ahogy nem volt véletlen az Evolúció filmben sem – a generációsan lefelé zajló, vertikális irányú építkezés: a nagymamának szó szerint a születése pillanatától meg volt bélyegezve a homloka, ami miatt világ életében gyűjtötte a kenyérhéjat egy zacskóban és nem engedte levágni a lánya haját. A lánynak ehhez az egészhez semmi köze nem kellett volna, hogy legyen, de az ő lakása is volt a kenyérhéjas, és az ő haja volt, ami a haláltábori kopaszság ellenpontja lett, és az ő gyerekkora volt, ami horrorsztorikkal telt tündérmesék helyett. És amikor meg fordulhat a kocka, akkor az a baj: a német állam legalább pénzt adna ezekért a gyermekkorokért kárpótlásul, de a nagymama ezt nem engedi. Ha az egész életében szégyellenie kellett az identitását, akkor most már nem fogja lobogtatni, és különben is, ki tudja, mi lesz, ha megint összeírják az ilyeneket, volt abból már baj elég. De a lánynak meg létfontosságú lenne a pénz.
Mert ő nem túlélő akar lenni, csak élő,
ahogy sűrű telefonpittyegés közben megfogalmazza az előadás legerősebb mondatát, aminek erejét brechti módon vagy csak szerencsétlen döntéssel rögtön el is veszi a pittyegés. De azt mondtam, nincs kedvem sorolni a lehetséges hibákat, azt sem, hogy egyébként a metaforának ütős vízbeömlés miatt megint eszünkbe tud jutni az önismétlés szó, a Látszatéletben fejreálló szoba miatt: megint a szoba természetellenes, szinte természetfeletti „viselkedése” a metafora, és Monika Pormale hiperrealista szobabelső-díszlete is azt idézi fel. De spongyát rá, mert erősnek erős kép, ez tény, ahogyan a ruhát magáról félig letépő és afféle rituális megtisztulást remélve, de a hátának csapó víz súlyától görnyedezve tisztuló-fuldokló Kiss-Végh Emőke gesztusai is hatásos, jó képek.
És mi jön ki ebből a kettőből, a nagymamából és a lányából meg az ő identitásharcukból? Egy kölyök, aki… És itt nem foglal állást az előadás. Egy kölyök, aki azt sem tudja, merre van előre, és a benne kongó ürességet lélektelen baszásokkal próbálja kitölteni? Egy kölyök, aki végre már szabad tud lenni, és aki végre eljutott odáig, hogy maga dönthet az identitásáról, amit a nagyanyjának a társadalom, az anyjának pedig a nagyanyja nem engedett? Vagy mindkettő? Van olyan, hogy mindkettő? Van olyan, hogy a szabadság ürességgel jár? Mint amikor a Jónást játszó Major Erik kitárja az ajtót a vele épp összevesző szexpartnere, Fekete Ernő előtt: szabadon távozhatsz, és a szabad távozásod nyomában az üresség marad.
https://hvg.hu/kultura/20241227_major-erik-interju-radnoti-szinhaz-szombathelyi-weores-sandor-szinhaz
Mundruczó nyers színháza ugyanakkor nemcsak orgiáiban nyers, de játékmódban is: nyers, mert nem színészi, hanem amennyire lehet, természetes. Monori Lili ennek a játékmódnak alighanem a legnagyobb művelője: dadogással, „bakikkal” teli beszéde improvizáltnak tűnik, és aki tudja, mi a különbség improvizáció és betanult szöveg között, az azt is tudja, hogy ennél bizonyos tekintetben nincs nagyobb dicséret. Kiss-Végh Emőke úgy tudja élete egyik legjobb alakítását nyújtani, hogy szinte semmit nem csinál, hiszen szinte semmit nem csinálni, csak téblábolni egy szobában, néha narancsot hámozni és aggódva próbálni a dadogásból kitalálni, hogy hány ujjával érintette már meg a mamát a demencia, és közben mégis ilyen erős jelenléttel létezni a színpadon óriási bravúr. Kiss-Végh Emőke áll a színpadon az ablak mellett, nem szólal meg, hiszen más beszél, nem is különösebben reagál, és az ember nem tudja nem őt nézni, mert hallja a némaságában az egész életét.
Így tud állni Kiss-Végh Emőke.
Major Erik hasonló módszerekkel képes megmutatni azt a bizonyos vagy szabadságnak, vagy ürességnek tűnő létállapotot, amiben Jónás él: szinte végig meztelen a jelenetei alatt, de nála feszélyezetlenebbül a legtökéletesebb jelmezben sem tudna színész mozogni a színpadon. Major úgy mozog a térben, mintha nem ő lenne a tér része, hanem a tér az övé: önazonossága beszippantja az őt körülvevő világot, és ilyen fokú önazonosságot elérni színészi eszközökkel szinte lehetetlennek tűnik, de Major megmutatja, hogy nem az.
Katona József Színház
Ha előképet kellene keresni Mundruczó korábbi színházi rendezései között, már túl persze a konkrét és közvetlen előképeken, az Evolúción és a Rekviemen, talán a 20 évvel ezelőtt még a legendás Krétakörrel bemutatott Szorokin-adaptáció, A jég lehet az, nem témájában, inkább kivételes formanyelvében, elragadó színészi alakításaiban és az extrémitás mint zsigerekre ható erő hatásmechanizmusában. Akkor is, ha a Parallax egészen másról szól.
Arról a telefonpittyegős mondatról szól, hogy aki túlélő, lehet-e valaha is egyszerűen csak élő. Vagy túl mélyen van bennünk az a plusz „túl” szócska? Túl lehet élni, hogy mindannyian valakinek és az ő traumáinak túlélői vagyunk?
Nyitókép: Kiss-Végh Emőke. Fotó: Nurith Wagner-Strauss.
