Kiáll a szabad tankönyvválasztás mellett, noha az ő irodalomtankönyveit nem lehetetleníti el a „Hoffmann-lista". Nem tartja ördögtől valónak, ha irodalomórán előkerülnek Tankcsapda-szövegek vagy az okostelefonok, gimnáziumi osztályaival napi kapcsolata van a Facebookon is. 33 éve tanít, most pályaelhagyáson gondolkodik, mert úgy véli, tévúton jár az oktatáspolitika. Interjú Pethőné Nagy Csillával.

hvg.hu: A tankönyvpiac drasztikus szűkítésének ön kifejezetten a nyertese, hiszen az irodalom-tankönyvcsaládja rajta van a „kötelezően ajánlott” listán, ebből következően még többen fogják azt megrendelni, mint eddig. Hátra is dőlhetne, évente mindössze „el kellene fáradnia a kasszához” a jogdíjakért, ehelyett több helyen is felszólalt a szabad tankönyvválasztás megnyirbálása ellen. Miért?

Pethőné Nagy Csilla: Ha az ember elvekhez – és nem politikai, hanem szakmai elvekhez – tartja magát, akkor ez mindent felülír. Régóta dolgozom a tanárképzésben, tanártovábbképzésben, tankönyvszerző vagyok és több mint 30 éve gyakorló középiskolai tanár, elég sok mindent megtanultam, tapasztaltam. Annyifélék a gyerekek, annyiféle környezetből jönnek, annyiféle helyi sajátossággal kell megküzdeniük az iskolákban, hogy elképzelhetetlen ezekre a kihívásokra mindenütt ugyanolyan tantervvel, taneszközökkel, pedagógusi attitűdökkel megoldást kínálni. Szakmaiatlannak tartom azt az elképzelést, hogy egy vagy két taneszköz „csodabalzsamként” generálmegoldást adhat az oktatás-nevelés számtalan problémájára. Innentől hitelesség kérdése, hogy megszólaljak. Ráadásul nemcsak szakmaiatlan, de méltánytalan is, ami a tankönyvpiaccal történik. A kiadók milliókat invesztáltak a tankönyveik kifejlesztésébe, kifizették az akkreditációs költségeket is, hogy az új kerettanterveknek megfeleljenek a kiadványaik. Ezek után ilyen drasztikusan lerombolni ezt az ágazatot, ez félelmetes.

©

hvg.hu: Az államtitkárság pont azzal indokolja az egyentanterv, egyentankönyv bevezetését, hogy így a tanyasi és a rózsadombi iskolába járó gyerek is megkapja ugyanazt a nemzeti műveltséget. Ön ezzel nem ért egyet?

P. N. Cs.: Egy mélyszegénységből jövő kisgyerek, aki odahaza nem tapasztalja meg az írásbeli kultúra semmiféle vonatkozását, eleve óriási lemaradással kerül a közoktatásba ahhoz a gyermekhez képest, akinek már a gőgicsélés időszakában műanyag képeskönyvet tesz az édesanyja a kiságyába, és kétéves korában már rajzol, mondókákat mond. Ez nem ugyanaz a helyzet, mint a 400 méteres gátfutás, ahol mindenki ugyanarról a startvonalról indul, itt már a startvonal is mobil. A sajátos, sokféle helyzethez, feladathoz igazodnia kell az oktatásnak, nevelésnek, taneszközválasztásnak is.

hvg.hu: A másik érv az egységesítés mellett, hogy így olcsóbbak lesznek a tankönyvek, hiszen nagy tételben a nyomdai költségek jóval alacsonyabbak.

P. N. Cs.: A példányszám csökkenti az árat, ez tény. De biztos, hogy az olcsóság a legfontosabb tényező, amikor a gyerekeinkről, a jövő nemzedékéről van szó? Nekem már a tartós tankönyvvel kapcsolatban is vannak problémáim. Azt mondjuk a diáknak, hogy „itt van egy tankönyv, de nehogy beleírj!”. Funkcióját veszti, ha nem lehet aláhúzni, beleírni, kifesteni a tankönyvet, az ugyanis erre való: használati eszköz. És mi lesz azzal az érettségire készülő 12.-essel, aki minden tanév végén visszavitte a könyveit az iskolai könyvtárba, miből fog készülni a vizsgára?

hvg.hu: A Nemzeti alaptanterv (NAT) és az ez alapján megírt kerettantervek elvileg azt a műveltségminimumot írják le, amit minden magyar diáknak el kell sajátítani. Ha ez így van, akkor logikus, hogy az ezekre épülő taneszközökben is ugyanaz a tartalom van, tehát elég egy-két ilyen.

P. N. Cs.: Illúzió, hogy a NAT-ban leírt nemzeti műveltséget minden gyerek el tudja sajátítani. Sőt, alig van, aki el tudja. Elképesztő mennyiségi szemlélet uralkodik a tanterven, ahelyett, hogy minőségi, fejlesztő szemlélet uralkodna. A magyar iskola régóta képtelen teljesíteni azokat a követelményeket, amiket az oktatáspolitika számára előír.

hvg.hu: Az irodalomtanításban mindez hogyan jelenik meg?

P. N. Cs.: Az 1970-es évektől egy sor tudomány mutatott rá, hogy minden tudás konstrukciós és személyes természetű. Pistike és Marika folyamatosan le- és felépíti tudását, a tanárnak pedig segítenie kell őket ebben. Az irodalomban ez azt is jelenti, hogy nincsenek tekintélyelvű értelmezések. Az irodalomkönyvekben szinte azonos tananyag mellett többféle érvényes koncepció lehetséges, akár a tananyagszervezésében, akár az értelmezésben, akár a szövegek összekapcsolásában, akár a kortárs-klasszikus-populáris irodalom kombinálásában. Képzeljük el, hogy a gyerek kap egy doboz építőkockát karácsonyra, de minden építőelem egymáshoz van ragasztva! Kap egy várat, és azon már nem tud változtatni, saját várát nem tudja felépíteni. Nagyjából ez a probléma: ezt jelenti az egytankönyvűség. Mondom, ezt a ’70-es évektől tudja Európa, és itthon is próbáltunk ehhez alkalmazkodni kisebb-nagyobb sikerrel. 2010-től azonban a magyar oktatáspolitika épp az ellenkező irányba fordult. Már a ’80-as években nagyobb szabadsága volt az iskolának, az igazgatónak, a pedagógusnak, mint most.

©

hvg.hu: 1985-től a magyar oktatás – Báthory Zoltán szavaival – maratoni reformban működik, kevés eredménnyel. Ez sem normális.

P. N. Cs.: Egy ország oktatásügyének azt kell szolgálnia, hogy az az ország sikeres legyen a gazdaságban, a társadalmi mobilitásban, a kultúrában. És úgy legyen sikeres, hogy közben méltányos is legyen. Azt gondolom, hogy ha egy ország nagy bajban van, akkor az oktatást stratégiai kérdéssé kell tenni, abba invesztálni kell, nem kivonni onnan pénzeket, mert hosszabb távon a piacképes tudás tudja kiemelni az országot a bajból. Nálunk a rendszerváltás óta egyetlen egy kormány sem vette igazán komolyan ezt.

hvg.hu: A 2010-es változásokat épp azzal indokolták, hogy korábban az iskolarendszer nem tudta kezelni az esélykülönbségeket. És ezt valóban alátámasztották nemzetközi vizsgálatok is.

P. N. Cs.: És most tudja? Én 33 éve tanítok. Úgy látom, hogy teljes tévút a – hatékonysággal és a méltányossággal leírható – célrendszerhez most választott eszközrendszer. El lehet fogadni az oktatásügy bizonyos területein a központosítást. Például a finanszírozásban. De abban biztos vagyok, hogy nem lehet az iskolavezetőkről, a tantestületről, a tanárokról levenni a felelősség súlyát, ahogy nem lehet a diákot sem megfosztani attól, hogy ő maga a szüleivel döntsön a jövőjéről. Ha mindenhonnan és mindenkiről levesszük a felelősséget, megerősödik a „majd az állam megoldja”-szlogennel leírható atyáskodó szemléletet, amelyik nem kezeli partnerként az oktatásügy résztvevőit. Szerintem az élet számos területén ez a legnagyobb bajunk.

hvg.hu: Nagy hagyományai vannak a paternalizmusnak Magyarországon Horthytól Kádárig.

P. N. Cs.: Igazából nagy demokráciadeficittel küszködünk. Nyugaton is több évszázadon keresztül alakították ki és járatták be a demokráciát, nekünk erre még nem volt elég időnk. A feudális gyökerű, alattvalói szemléletű gondolkodás nálunk még mindig nagyon erős.

hvg.hu: Ha egy irodalomórán felmerül valamilyen közéleti kérdés, van mód azt ma megbeszélni?

P. N. Cs.: Az irodalomórán bármi felmerülhet, bármit át lehet beszélni. Az ember még a régi szövegekre is a saját korát, problémáját, személyiségét „olvassa rá”. Többek között ezért érdemes foglalkozni az irodalommal. Egy tanár minden pillanatban döntési helyzetben van: el kell döntenie, hogy a tananyag bűvöletében él, és megpróbál „végezni az anyaggal”, vagy segíti a diákjait, hogy kritikus, értő, gondolkodó emberekké váljanak. Tantervet tanítunk, vagy gyereket? Ez utóbbi esetben mindegy, hogy végzek-e az anyaggal, vagy sem. Hiszen, ha ezt az utat választom, rendszerszintű muníciót, a gondolkodás, megértés, véleményalkotás képességét viszik magukkal a tanulók.

©

hvg.hu: Ez szép elv, de mit szól hozzá majd a szakfelügyelő, ha azt látja, hogy csak „beszélgetnek az órán”, miközben a központilag előírt anyagot nem is érintették?

P. N. Cs.: Valóban, ez lehet a gyenge pontja az általam is képviselt pedagógiának. Ha a szakfelügyelet nem támogató, hanem ellenőrző rendszer lesz, amelyik leleplezni akarja a pedagógust, akkor itt nagyon nagy problémák elé nézünk. A tanártársadalom nagy része ugyanis bátortalan a saját szakmai döntéseit meghozni, ha az szembemegy az oktatáspolitikai kényszerekkel.

hvg.hu: Nyilván ez egzisztenciális kérdés.

P. N. Cs.: Ez így van, de vannak olyan helyzetek, amikor az ember inkább pályaelhagyó lesz, csak hogy tükörbe tudjon nézni reggelente. És nyilván van olyan helyzet is, amikor az egzisztenciális kérdés fontosabb, és ezt is el tudom fogadni. Ezek egyéni döntések.

hvg.hu: Ön mindenesetre azt nyilatkozta, gondolkodik, hogy elhagyja a pályát, így nyugdíj előtt néhány évvel.

P. N. Cs.: Azok közé a pedagógusok közé tartozom, akik öntörvényűek, innovatívak, akik nem hajlandók feladni a kritikus (önmagával is kritikus!), értelmiségi gondolkodásukat, szakmai elkötelezettségüket. Ha olyan dolgokra kényszerülök, amiket jó szívvel nem tudok megcsinálni, akkor eljöhet az a pont, amikor azt mondom, hogy a formális, intézményes oktatásban nem dolgozom tovább.

hvg.hu:  Most a tanároknak például azt kell eldönteniük, hogy beadják-e némi pluszpénzért a portfóliójukat, vagy bojkottálják ezt a rendszert. Ön miért döntött a bojkott mellett?

P. N. Cs.: A napokban megszólalt a pedagógus-előmeneteli rendszer egyik kidolgozója, Falus Iván. Elmondta, hogyan barmolták szét azt a szakmai anyagot, amit letettek az asztalra, hogyan vált ez az egész szakmailag vállalhatatlanná. „Nem kell Michelangelót arra kényszeríteni, hogy kompetenciáit széklábfaragással bizonyítsa” – írta többek között. Az, hogy mindenkit visszasoroltak Pedagógus I. kategóriába, azaz a 20-30-40 éve a pályán lévő kollégák kerültek egy csoportba a 4-5 éve tanító fiatal kollégákkal, az megalázó. (Persze nem feltétlenül arányos a tanítással eltöltött évek száma a minőséggel, de ez így akkor sincs rendben.) Ám a legfőbb probléma, hogy a portfólió nem visszatekintő, hanem folyamatdokumentáló módszer. Most arra kényszerítenek több évtizede tanító, egyetemek által kiadott szakvizsgával rendelkező pedagógusokat, hogy visszamenőleg igazolják eddigi pályájukat! Nincs még egy olyan társadalmi réteg, amelyiknek így, utólag kellene igazolnia, hogy jól dolgozott. Ráadásul attól, hogy kiváló portfóliót tudok papírra vetni, nem biztos, hogy jól meg tudok tartani egy tanórát. Arról már nem is beszélek, hogy ma már – akár a szakdolgozatokat –, pénzért kínálják az interneten a portfóliót.

hvg.hu: A pedagógusok többsége azonban hallgat, nem jár tüntetésekre.

P. N. Cs.: Ez így van, hivatkozhat is rá az oktatáspolitika, hogy a többségnek tetszik, ami van. Szerintem, ha a pedagógusok 2-3-4 éven keresztül heti 24-26 órát fognak tanítani, akkor tökéletesen amortizálódni fognak fizikailag, szellemileg, lelkileg egyaránt. Ennyi tanóra, ha tisztességesen végzi valaki a munkáját, nagyjából ugyanennyi készülést igényel. Ha, mondjuk, egy magyartanárnak van hat 30 fős osztálya, akkor havonta kábé 360 dolgozatot javít (irodalom és nyelvtan), és/vagy ennyi szóbeli meghallgatást tart. Plusz ünnepélyek, kirándulások, versenyek, felzárkóztatók, fogadóórák, szülői értekezletek, adminisztráció. Ez nagyon sok. Egy idő után nem lehet bírni, és akkor valamit tenni kell. Akkor robbanni fog.

©

hvg.hu: Az irodalom kerettantervekből hiányoznak a kortárs szerzők, pedig ezek közelebb állnának a gyerekekhez. Be lehet csempészni ezeket az órákra? Ehhez szakítani kellene a kronologikus irodalomtanítással.

P. N. Cs.: A kronológia is lehet a tananyagszervezés egy módja, de lehet másképp is felépíteni az anyagot. Ismerek olyan tankönyveket, amelyek műnemek szerint, vagy témák, kérdéskörök alapján rendezik a tartalmat. Mindegyik érvényes lehet. Az pedig nem feltétlenül igaz, hogy ami közelebb van hozzánk időben, az a gyermek számára mindig könnyebben érthető. Gondoljunk csak egy Orbán János Dénes-, egy Kovács András Ferenc-versre vagy egy Esterházy-szövegre! Nem biztos, hogy ami közelebb van, automatikusan könnyebben érthető. Az én könyvem ugyan kronologikus felépítésű, de állandóan és következetesen megtöri az időrendet a kortárs párhuzam. De az is egy érvényes út lehet, ha a kortárs felől indulunk, és onnan fejtjük föl a régebbi szövegeket.

És lehet a populáristól is eljutni az elitkultúrához, amikor például a Pókembertől és a Supermantől érkezünk el Ovidiushoz, mert ezekben közös, hogy átváltozás-történetek. Vagy amikor a Tankcsapda Mennyország tourist című számától jutok el az Iván Iljics haláláig, addig, hogy vannak látszat utak és vannak fontos belső utak, és az én döntésem, melyiket építem. De volt olyan is, hogy Petőfi ars poeticáit vettük, megbeszéltük, melyek a műfaj nyelvi-poétikai jellemzői, aztán arra kértem a diákokat, hogy a következő órára hozzanak olyan popdalokat, amelyek szerintük e műfajba sorolhatók. Hozták a 30Y és más alternatív zenekarok dalait. A gyerekek a saját kortárs kultúrájukban élnek, és erről az iskolának is tudomást kellene venni. Ha a tanár napi tapasztalattá teszi, hogy összekapcsolódhat a kortárs szubkultúra az elitkultúrával, az hatalmas motivációs bázist jelenthet a diákoknak, elfogadóbbak lesznek a kanonikus szövegek iránt is.

hvg.hu: Pécs egyik elitgimnáziumában tanít. E módszerek vajon érvényesek, mondjuk egy „normál” szakközépiskolákban is?

P. N. Cs.: Tanulás-módszertani fogásokra a tanulási nehézségekkel küzdő diákoknak még nagyobb szüksége van. Tanítottam szakközépiskolai osztályt is, ahol a gyerekek nem olvastak. Ott nem biztos, hogy mindig az egész művet kell kínálni. Lehet alku tárgya, hogy a Bánk bánból 3 fontos oldalt olvasson, de azt nagyon. Ha pedig nem olvas otthon a gyerek, akkor kezdetben a tanórát kell az olvasás terepévé tenni. Persze ehhez is sokkal kevesebb tananyag kell, több idő. Jó volna közmegegyezéssel rögzíteni egy valódi nemzeti műveltségminimumot. Hogy például ki az a 20 szerző, melyik az a 15 vers, 4 dráma, 5 regény, 10 novella, amit ismernie kellene minden magyar érettségizettnek. Ettől kezdve pedig egy sokkal szabadabb környezet kellene ahhoz, hogy mindenki: iskola, tanár és diák tegye a dolgát.

©

hvg.hu: Mennyire lehet „bevetni” az iskolai gyakorlatban azokat a populáris irodalmi műveket az olvasás megszerettetéséhez, amelyeket esetleg szívesen kézbe vesznek maguktól a gyerekek?

P. N. Cs.: Abszolút. Olvassanak Harry Pottert, Szent Johanna Gimit, vámpírregényeket! Először bármit, aztán pedig, minél jobb könyveket: ez egy folyamat. Az iskolai könyvtárosok tudják, mit olvasnak a diákok, a magyartanárok nem biztos. Mert ők sokszor azt gondolják, hogy színvonalromlást okoz, ha „oda lemennek”. Pedig esetenként le kell hajolni, hogy utána föl tudjuk emelni a színvonalat.

hvg.hu: A kortárs kultúra része a digitália is. Ma a gyerek bemegy az iskolába, elteszi az okostelefonját, és azt látja, hogy a tanár áll és magyaráz valamit. Hirtelen évszázadokat ugrik vissza az időben, „múzeumban” érzi magát.

P. N. Cs.: Én is a baby-boom generációból jövök, nagy a távolság aközött, amit a diákok tudnak erről a világról, és amit én tudok. De nincs más út, meg kell tanulnunk ezt a nyelvet. És nem szégyen segítséget kérni. Nálam minden osztálynak van egy zárt Facebook-csoportja, ezen keresztül adok feladatokat, leírom, mit kérek, milyen taneszközt, szöveget hozzanak másnap, de oda töltik fel például most a kidolgozott érettségi témaköröket, vagy pécsi kulturális eseményeket ajánlanak egymásnak. Ez egy kiváló eszköz, miért ne használhatnánk? A mobiltelefon sem ördögtől való. Adódik, hogy nem jut eszembe valami, egy diák megszólal, hogy rögvest utánanéz. Miért ne tegye? Szöveget, idézetet, információt tud keresni. Sokszor dolgozunk csomagolópapírra az órán, így azonban nincs jegyzet a füzetben, de minek is, hiszen mobillal lefotózzák és feltöltik.

Az persze fontos, hogy megtanítsuk a diákoknak, hogyan lehet ellenőrizni az internetről szerzett információkat. A tanároknak pedig nem arra kellene használni a digitális technológiát, hogy kivetítőn, diasorokat mutogatva magyarázzanak, hiszen az is passzív befogadást követel a diákoktól, ahelyett, hogy aktivitásra ösztönözné őket. Már az is jobb, ha a gyerek készít PP-t, és úgy tart kiselőadást. De van egy sor más módszer is a diákok bevonására.

©

hvg.hu: Először van a történelemben egy olyan helyzet, hogy a felnőtt generáció valamiről kevesebbet tud, mint a fiatalabb generáció. Ez frusztráló lehet a tanároknak, akik a klasszikus értelemben a tudás birtoklói és átadói voltak.

P. N. Cs.: Igen, de „cserébe” a fiatalabb generáció kiesett az európai kultúrát meghatározó három nagy kódból: az antik mitológia, a Biblia és a folklór jelrendszeréből. Amikor az Y, Z generáció szövegekkel, műalkotásokkal találkozik, akkor a megértésükhöz ezeket a kódokat nekik már tanulniuk kell. A digitális világ – amelybe ők beleszülettek – viszont alkalmas lehet arra, hogy segítségével megtanulhassák azt, ami elődeiknek volt természetes közeg.

hvg.hu: Mintha ugyanazok a kötelező olvasmányok lennének ma is, mint 30-50 éve, még akkor is, ha már nem is biztos, hogy a mai gyerekeknek valók. A kötelező olvasmányoknak van egyáltalán értelme?

P. N. Cs.: Nem szeretem ezt a fogalmat, mert miről szól az irodalomóra? Arról, hogy szövegekről, közös élményekről beszélgetünk. Ha nincs közös olvasói tapasztalatunk, akkor ez nem működik. Ilyen értelemben közös olvasói tapasztalat lehet Varró Dániel Túl a Maszat-hegyen-je, de Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban című ódája is. Nem azért olvasunk el egy szöveget, mert kötelező, hanem hogy fontos kérdésekről legyen mód beszélni irodalomórán. És nem mindegy, hogy irodalomról tanul a gyermek, vagy irodalmat olvas: hogy irodalmi szöveggel találkozik, vagy a tanár elmondja neki, hogy egy irodalmi szövegről (amit egyébként nem olvasott) mit is kellene gondolnia.

Ha tetszett a cikk, kövesse Facebook-oldalunkat!

Cikk megosztása
Címkék