szerző:
Panyi Anna
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Ön mit tenne, ha egy fiatal lányt a szeme láttára bántalmazna egy férfi a nyílt utcán? Közbeavatkozna, értesítené a rendőrséget, bámészkodna, vagy úgy tenne, mintha nem látott volna semmit? És hogyan reagálna akkor, ha még három másik ember is állna ön mellett?

A kutatások alapján ön most nyilvánvalóan meg van arról győződve, hogy valamit tenne ebben a helyzetben, nem maradna passzív szemlélője az eseményeknek. Bizonyára ugyanezt válaszolta volna erre a kérdésre az a több tucat ember is, aki 1995. augusztus 19-én, Detroit városában a Detroit-hídon tétlenül nézte végig, ahogy egy férfi kiráncigált az autójából, majd brutálisan megvert egy fiatal lányt, aki kétségbeesésében végül levetette magát a hídról. Legtöbbünk szerencsére soha életében nem válik részesévé hasonló tragédiának. Kisebb próbatételekkel azonban nap, mint nap szembekerülünk valamennyien, és sajnos nem egyszer elégtelenre vizsgázunk segítségnyújtásból.

Kitty Genovese nagy port kavart, 1964-es gyilkossági esete óta biztosan tudjuk, hogy a segítségadás valószínűsége nem áll egyenes arányban a jelenlévők számával. A fiatal lányt New York-i otthonától alig néhány méterre késelte halálra támadója, aki több mint fél óra alatt végzett áldozatával. A támadást 38 szomszéd hallgatta végig anélkül, hogy akár csak a rendőrséget értesítette volna. A közvélemény széleskörű felháborodással és értetlenséggel fogadta az ügyet: valóban ennyire közömbössé vált volna a XX. század átlagembere? Már ekkor sejthető volt, hogy a jelenség hátterében komplexebb szociálpszichológiai okoknak kell meghúzódniuk.

Bámészkodó hatás

John M. Darley és Bibb Latané amerikai pszichológusok klasszikussá vált kísérletekkel bizonyították az évtized végére, hogy vészhelyzetben a szituációs tényezők bizony képesek felülírni az ember személyiségjegyeit és elvi meggyőződését. A józan észnek ellentmondó eredmények alapján, minél több a kívülálló egy vészhelyzetben, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy valamelyikük cselekvésre szánja el magát: ez az ún. bámészkodó hatás (bystander effect).

Kísérleteikben a résztvevők egyedül vagy kiscsoportban tesztkitöltésen dolgoztak, miközben valamilyen rendkívüli dolog történt: a szobába füst kezdett beszivárogni, vagy a folyosón dolgozó szakember balesetet szenvedett. Darley-ék arra voltak kíváncsiak, hogyan reagál a vészhelyzetre a tudatlan kísérleti alany, és mennyi idő telik el a cselekvéséig.

Képünk illusztráció
©

Az első kísérletek megdöbbentő eredményeket hoztak. Az esetek 85 százalékában cselekvésre szánta el magát a kísérleti alany, ha ő volt az egyetlen szemtanúja a vészhelyzetnek, ám ez a szám 31 százalékra csökkent, ha az illető úgy hitte, hogy további négy passzív résztvevő is jelen van a szituációban. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az emberek kétharmada lényegében karba tett kézzel várta, hogy benn égjen az épületben, a kétséget kizáró vészjelek ellenére. A közbeavatkozás elmaradása mellett a reakcióidő is jelentősen megnőtt a kiscsoportos helyzetben: ha rá is szánták magukat az emberek a cselekvésre, jóval lassabban tették ezt, mint egyszemélyes helyzet esetén. Sajnos valós eseteknél is jellemzően addigra kapnak észbe a bámészkodók, amikor már visszafordíthatatlanul elfajultak az események. Így történt ez a Detroit-hídon is,  ahol két fiatal férfi végül a lány után ugrott a vízbe, ám a segítség már túl későn érkezett.

Hétköznapi hősök

Ahhoz, hogy passzív szemlélőből önjelölt segítővé lépjen elő valaki, néhány feltételnek teljesülnie kell Darley és Latané elmélete szerint. A cselekvéshez vezető legfontosabb lépés annak felismerése, hogy szükséghelyzet alakult ki, aminek megoldásában személyes felelősségem van. Ha egyedüli szemtanúja vagyok a balesetnek, kétséget kizáróan csak rám számíthat a sérült, a segítségnyújtás felelőssége egyedül engem terhel. Azonban minél több szemtanú van, annál inkább megoszlik a felelősség. Mindenki úgy érzi, hogy a másiknak kellene közbeavatkoznia, mert biztosan kompetensebb, közelebb is áll a bajbajutotthoz, és ő maga tulajdonképpen nem is látta pontosan, mit történt. A felelősség megoszlása mellett a helyzetértékelés homályossága is passzivitást szül. Sok esetben nem tudjuk egyértelműen eldönteni, hogy vészhelyzettel állunk-e szemben. Például első ránézésre nehéz eldönteni, hogy a padon fekvő ember csak napozik, józanodik, netán tényleg rosszul van, és hívni kellene a mentőket. Ilyenkor fennáll annak az esélye, hogy nevetségessé válunk, ha indokolatlanul lendülünk segítségnyújtásba, ezért sokszor inkább csak továbbmegyünk, pont úgy, ahogy a többiek.

A jelenség pikantériája, hogy mindenki próbál nyugodtnak látszani ilyenkor, noha belül izgatottan kattognak az agyak, nem kellene-e mégiscsak tenni valamit. A sok, látszólag nyugodt ember így hiteti el egymással, hogy minden a legnagyobb rendben van körülöttük.

A csoportos közöny valósággal gúzsba köti az embereket, mégis akadnak olyanok, akik képesek kitörni ebből a blokkolt állapotból, és – 1971-es stanfordi börtönkísérlete nyomán világhírnevet Philip Zimbardo amerikai pszichológus szavaival élve – hétköznapi hősökké válnak. Segítő viselkedés kialakulhat önös érdekből éppúgy, mint altruista, azaz áldozatkész hozzáállásból, és a kettő gyakran annyira összemosódik, hogy egyes elméletek egyenesen kizárják a valóban önzetlen segítségnyújtás lehetőségét.

Van, aki azért segít, hogy jobb embernek érezze magát, mást az motivál, hogy elmúljon az áldozat láttán érzett szenvedése, míg akadnak olyanok is, akik valódi empatikus törődés miatt segítenek. A különböző motivációk akkor bukkannak a felszínre, ha a helyzet elhagyható segítségnyújtás nélkül is. Ekkor ugyanis az egoista érzelmektől vezérelt ember inkább kilép a helyzetből, ám az igazi altruista akkor is segít, ha semmi esély nincs a pozitív érzelmi kimenetelre vagy a társas megbecsülésre. Számára csak a másik ember épsége, jólléte fontos.

A cikk a HVG Pszichológia legfrissebb számában jelent meg.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!