Áprilisban arról írt a HVG-ben, hogy az 1956-os Intézet – miután fokozatosan ellehetetlenítették, az „anyagi és szellemi erőforrásai kifogytak” – 2024 végén végleg megszűnt, a kutatók maradéka máshol talált állást, a közös munka fonalát pedig már nem lehet újra felvenni. Ezt még most is így látja?
Igen, az elmúlt fél évben e tekintetben nem változott semmi. Miután 2019-ben az intézetet beolvasztották egy fideszes emlékezetpolitikai intézetbe, még pár évig alapítványként, pályázati formában próbáltunk működni, de 2024-ben ez is ellehetetlenült. Nekem pedig most, 69 évesen nincs kedvem teljesen új alapokon építkezni. Egyelőre ezek az intézmények az emlékezetpolitikai mezőn vannak, ami mérgezett terület, az aknamentesítése hosszú ideig eltarthat, nekem már más tennivalóim vannak.
Meg kellene szüntetni valamennyi emlékezetpolitikai intézmény állami támogatását, elfelejteni az egész állami emlékezetpolitikát. Az állam rendezzen állami ünnepeket, rendeljen szobrokat, biztosítsa a megismerés feltételeit: megfelelő, világnézeti szempontból semleges köz- és felsőoktatást. A múltat is, mint a dagadt ruhát, hagyja másra.
Minden emlékezetpolitikai intézet állami támogatását meg kellene vonni. Ebben az irányban történtek is lépések, folyik egy értékelő, átvilágító munka, amibe szerencsére nem vontak be. Ezt az egész emlékezetpolitikai szektort fel kellene számolni, a XXI. században ez kudarcra ítélt vállalkozás, nincs rá szükség. Ha van az államnak dolga a múlttal, annak elsősorban a megismerést kell szolgálnia, aminek módja az oktatás, illetve a közgyűjtemények támogatása – köztük elsősorban a rendkívül nyomorúságos helyzetben lévő levéltáraké és könyvtáraké.
A közgyűjtemények közé tartozhatna az 1956-os Intézet hatalmas archívuma is. Annak mi lenne a méltó sorsa?
Erre nemrég tettem egy javaslatot, aminek a lényege, hogy az intézet gyűjteményét – elsősorban az Oral History Archívumot, de a szintén idetartozó kézirattárat és könyvtárat – ki kellene szabadítani a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár fogságából, és át kellene adni az MTA-nak, az üzemeltetését pedig a remélhetőleg az Akadémia égisze alá visszatérő Történettudományi Intézetre (TTI) bízni. Ezt megbeszéltem, alulról fölfelé, a TTI osztályvezetőitől az MTA legfelső vezetőin át két illetékes miniszterig minden érintettel, és mindenki pozitívan fogadta. A gyűjtemény az egykori, VII. kerületi bérház második emeletén található intézeti ingatlanban állhatna a kutatók rendelkezésére, vagy kaphatna az üzemeltető szándékai szerint akár új dimenziót.

Rainer M. János
Veres Viktor
Mi minden szakadt félbe az intézet több évtizedes kutatásaiból?
Bár biztos van még sok elmondatlan történet, és új szempontok is keletkezhetnek, 1956 az elmúlt 37 évben az egyik legrészletesebben feldolgozott mozzanata lett a magyar történelemnek. Az intézet ezért már az 1990-es évek végétől elmozdult a forradalomtól, annak közvetlen előzményeitől és utóéletétől, és sikeresen kitágította a fókuszát, gyakorlatilag az egész XX. századra. A programjai közül viszont 2019-ben több is félbeszakadt, amit nagyon sajnálok.
Többször belevágtunk például a kádárizmus különféle megközelítéseibe, de ezt nem sikerült befejezni. A Kádár-kori elitek és azok konfliktusainak témáját is jó lett volna folytatni, akárcsak a két világháború közti középosztály sorsával kapcsolatos kutatást. Ezen lehet szomorkodni, én mégsem tenném. Hiszen az ideális feltételek közepette is vannak projektek, amelyek félbemaradnak, mert ilyen a történetírás és főleg a közös gondolkodás és munka dinamikája. Ugyanakkor örülök, hogy az intézetből kirajzott kollégák rátaláltak más témákra. Néhányan egyébként épp a távozás után teljesedtek ki az ’56-os kutatásaikban, mint Szakolczai Attila a megtorlások egyes ügyeinek újranyomozásában, vagy Békés Csaba a hidegháború-történeti kutatásaiban.
Nem maradt adós az intézet a Kádár-korszak nagymonográfiájával?