Az érzelmek és a sportszerűség olimpiája Rómában

Olaszország 1908-ban visszalépett az olimpia megrendezésétől. 1935-ben Mussolini már ragaszkodott hozzá, hogy Itália lássa vendégül a játékokat, ugyanakkor Japán is magának akarta az 1940-es olimpiát – amelyet meg sem tartottak. A NOB végül Rómát jelölte ki az 1960-as olimpia helyszínéül.

Cassius Clay a dobogó tetején. Nem sokáig tartotta meg az aranyérmet...

A római olimpiát nemcsak az olaszok, hanem a külföldiek is nagyon várták. Marie Rothan, Coubertin báró özvegye már előzetesen meg volt róla győződve, hogy az olaszok nagyon kitesznek majd magukért. Ez így is történt, és az 1960-as játékokat a lelkesedés, az érzelmek és a sportszerűség olimpiájaként is szokás emlegetni.

A házigazdák természetesen nagyszerűen szerepeltek, 13 aranyérmük közül az egyik legemlékezetesebb Livio Berruti győzelme volt a 200 méteres síkfutásban. A 21 éves torinói diák az elődöntőben és a döntőben is beállította a világcsúcsot (20,5 mp), noha sikere teljesen valószínűtlennek tetszett. Az olaszoknak ugyanis hagyományosan nem volt erősségük a sprint, magát Beruttit nem vonzotta a meggazdagodás lehetősége, nem végzett megerőltető edzéseket, szinte mosolyogva futott. A szó legklasszikusabb értelmében vett tisztességes polgárcsaládból származott, olyan istenáldotta tehetséggel, amelyet bűn lett volna nem kihasználni.

Az ökölvívásban egy fiatal, jóképű, büszke tartású fekete fiú söpörte be a győzelmet a félnehézsúlyúak versenyén, bár már ekkor tudni lehetett, hogy a profik közé nehézsúlyban lép majd. Cassius Claynak hívták, és talán mindenki másnál nagyobb hatással volt a világ sportjára, még akkor is, ha közben nevet váltott, és a nagyközönség már Muhammad Aliként ismerte meg. A római aranyérme azonban nem sokáig maradt meg: egy folyóba dobta, miután hazájában, az Egyesült Államokban a bőre színe miatt nem akarták kiszolgálni egy bárban.

A római olimpia hat magyar aranyérmet hozott. Az első győzelmet a kenu 1000 méteren rajtoló Parti János szerezte meg, aki Helsinkiből és Melbourne-ből is ezüstéremmel tért haza, és aki meglepő módon jégkorongozóként és gyorskorcsolyázóként kezdte sportpályafutását.

Öttusa egyéniben Németh Ferenc, csapatban pedig a Németh Ferenc, Nagy Imre, Balczó András összetételű trió bizonyult a legjobbnak – ekkor kezdődött Balczó szédületes sportkarrierje. Vívóink is dupláztak: kard egyéniben Kárpáti Rudolf győzött, míg a csapattal az ötven esztendős Gerevich Aladár hetedik, egyben utolsó olimpiai aranyát vehette át. Az ökölvívó szorítóban született a hatodik diadal: Török Gyula, „Béka“ légsúlyban bizonyult a legjobbnak.