Örömmel üdvözöljük a kedves focidrukkereket a közéletben, ahonnan egészen 2006 ősze óta hiányolnunk kellett őket! Kisebb közszereplések kukaborogatással, kődobálással persze a Nagy Szeptemberi Székházfoglalás után is voltak, de legkésőbb 2010 óta a focidrukkerek a magyar stadionokba szorultak, amiknél borzalmasabb hely kevés van: foci nincs, legfeljebb nyomokban, és maximum az ellenfél ultráival lehet barátkozás gyanánt balhézni, de azok arcát és könyökét-térdét már mindenki unalomig ismeri. Ráadásul már zsidózni sem lehet békében, mert a nemzetközi zsidómaffia, avagy a FIFA kitiltja a véleménynyilvánítás jogával élőket a pályákról.

Nem csoda hát, hogy a csalódott szurkolók ezután a polgári életben keresik a kielégülést és a kihívást, bár hogyan jutottak arra a következtetésre, hogy ezt a rendőrök után épp a verekedés helyett karosszéktornában jeleskedő egyetemi oktatók és romkocsmában merengő bölcsészhallgatók adják meg nekik, igencsak nagy rejtély. A drukkerek először Debrecenben szálltak be a felsőoktatás átalakításáról szóló demokratikus diskurzusba, ahol hírét vették, hogy a HaHa pár eltévedt aktivistája el akarja szabotálni a nagy debreceni stadionépítést, holott mi másra kellene költenünk nem létező pénzünket, mint erre. Szemben a dolgokat fájdalmasan túlbeszélő, és épp azért többnyire semmire sem jutó hahásokkal, a drukkerek a tettek emberei: az meg se fordult a fejükben, hogy egy normálisan működő országban felsőoktatásra ÉS focira is jut pénz, ráadásul egyiket se nyúlják le. Kíváncsian várjuk, hogy a Loki-szurkolók hogyan fenyítik be majd Orbán Viktort, ha ne adj' isten mégsem épül fel a stadion.

A debreceni szurkolók szereplése valójában beillett a lokálpatriotizmus szívet melengető megmozdulásai sorába, az ELTE-n feltűnő 15 fős csoport azonban több mint meglepő volt. Ha nem lenne mostanság ennyire ingerszegény az ultrák élete, akkor akár azt is gondolhatnánk, hogy valamiféle felülről szervezett akcióról van szó, ám inkább az unalom és a hideg lehetett a fő tényező; az átlagmagyarok életénél csak a magyar ultrák élete lehet szürkébb és kilátástalanabb.

Az egyetemisták és a drukkerek ismerkedését ezután öröm volt nézni, bár láthatóan akadnak még kulturális különbségek. A drukkerek például nem hisznek a demokráciában, amivel persze egyáltalán nincsenek egyedül, sőt: a magyar társadalom nagy része nemhogy nem hisz a demokráciában, hanem azt sem tudja, hogy mi az, különben nem szemlélnék ennyire nyugodtan a módszeres kicsinálását. Az ultrák így egy valóságtesztnek is megteszik az egyetemisták számára: velük kell dűlőre jutni, nem a leszedált Hoffmann Rózsával.

A közös nyelv hiánya miatt – Habermast és az orrbetörést a jelek szerint nehéz egyelőre egy dialógusba elhelyezni – a nagy egyetemista-focidrukker csúcstalálkozó végül rövid véget ért. Egy közös hídfoglalást azért megnéztünk volna, de ahogy az ultrák szóvivője a csúcstalálkozó végén megfogalmazta, egyelőre marad a status quo: a tehetséges, nyelveket beszélő fiatalok elhúznak az országból (érdekes kérdés, hogy a tehetséges, nyelveket beszélő ultrák mitévők lesznek), a drukkerek pedig maradnak, elvégre ha eddig nem haltak ki az úgynevezett magyar focitól, akkor nekik már tényleg semmi sem árthat. Egyre valószínűbb persze, hogy végül Angliában valósul meg a nemzeti együttműködés rendszere: a mai hallgatók és drukkerek holnapután Londonban sikálják majd együtt a tányérokat.