A hasznos idióták, avagy a kommunizmus hiszékeny áldozatai

Talán nem csak a kivégzetteket, elhurcoltakat, munkatábokba zártakat tekinthetjük a kommunizmus áldozatainak, hanem azokat a hiszékeny értelmiségieket is, akik még napjainkban is illúziókat táplálnak, és igyekeznek felmenteni e lejárt eszmét bűnei alól.

A kommunizmus direkt pusztítása Magyarországot viszonylag szerény mértékben, illetve rövid ideig érintette, még más európai szocialista országokhoz, például Romániához vagy Bulgáriához képest is. Viszont az a tény, hogy a Szovjetunió befolyási övezetébe kerültünk és évtizedeken át a párt vezetésével a „szocializmust építettük”, súlyos következményekkel járt a gazdaságban, a kultúrában, valamint a környezetvédelem terén. Ezért természetesen senkit sem vontak felelősségre.

A nemzetközi kommunizmus egyik legliberálisabb hajtásának tekinthető, évtizedekig tartó Kádár-rendszer a legnagyobb károkat nem is az anyagi környezetben, hanem a társadalmi tudatban, az emberek mentalitásában, viszonyaiban okozta. Hamis képet alakított ki Magyarország valóságos lehetőségeiről, perspektíváiról, de az egyes emberekben is illúziókat ébresztett: táplálta azt a hitet, hogy az MSZMP egyre inkább kiüresedő diktatúrája pusztán kompromisszum, melyet bölcs vezetőnk kénytelen Moszkva megnyugtatására fenntartani. Ez a helyzet tette lehetővé, hogy sikerült már a rendszerváltás előtt a szőnyeg alá söpörni a kommunizmus Rákosi-féle vaskorszakának bűneit, és már a hatvanas években a társadalom többsége napirendre tért az 1956 elfojtása fölött. Az egykori jogos sérelmeket csak a nyolcvanas évek végén, közvetlenül a rendszerváltás előtt tudatosították újra a társadalomban.

Vagyis nálunk a kommunizmust, mint rendszert és ideológiát már a nyolcvanas években, formális összeomlása előtt lényegében úgy ítélték meg, mint Nyugat-Európában, ahol bár erős befolyást gyakorolt egyes társadalmi rétegekre, ténylegesen soha nem volt hatalmon. A magyar értelmiség legnagyobb része „útitársnak” tartotta magát, fenntartásokkal, de jóindulattal viseltetett a Párt és politikája iránt. Erről a jól ismert típusról, másnéven "hasznos idiótákról"  írta egy másik francia történész, Michel Winock „A nagy vakság” című cikkében: „Ők, az értelmiségiek, nem váltották ki a tagkönyvüket, meg akarták őrizni szabad akaratukat. Útitársak, kritikus szövetségesek voltak, kisebb vagy nagyobb távolságra a központtól. Ők voltak a ’mindennek ellenére hűségesek’. Belátták, hogy a Szovjetunió nem sikertörténet, elismerték a hibákat, a hőstetteket, s néhányan közülük még a táborok létét sem tagadták. Mindennek ellenére közelebbnek érezték magukhoz a Szovjetuniót, mint az Egyesült Államokat. Sztahanov hazája számukra a remény országa maradt.”

Ezek az „önkéntes vakságban” szenvedők is a kommunizmus áldozatai közé sorolhatók, egy részük még ma sem ábrándult ki teljesen egykori illúzióiból. Azoknak, akik még a rendszerváltás előtt nőttek fel, jelentékeny része fogékony maradt a politika által felcsillantott reményre, még akkor is, ha a lelke mélyén már tudja: a jövendő, osztály nélküli társdalom illúzió. S bár ezt ma már egyetlen komoly politikai sem ígéri neki, egykori hitének emléke felidézi az ifjúságát, mely a szocializmus jelszavait hallgatva telt el.

Ezeket az embereket még mindig nehéz lesz meggyőznie a Fidesznek, hogy amikor február 25-én nyilvános gyűlést tart, ez nem ellenük irányul, hiszen őket is áldozatnak tekinti. Ismert történet, hogy amikor a rendőrségen meghallgatták a házasságszédelgő áldozatait, a megkárosított asszonyok egy része kérte a felügyelőt, hogy ne bántsák a férfit, "mert bár becsapta őket, még mindig szeretik". Lássuk be: a kommunizmus magyar áldozatai közül jó néhányan sorolhatók ebbe a kategóriába. Ezzel a ténnyel a pártoknak még a 2010-es választásokon is számolniuk kell.

Pelle János