Elek István: Csengey Dénes élete és halála

Húsz éve, 1991. április 8-án halt meg Csengey Dénes író, politikus, az MDF alapító tagja. Nem lehet megrendülés nélkül olvasni az első szabad választás előtt néhány hónappal, de persze már a négy igenes népszavazási kampány rossz vitái, illúziórombolóan csúnya jelenetei után papírra vetett, Magyarország jövőjét a rosszabbik magunktól féltő, óvó sorait.

Nyolc éve, az ötvenedik születésnapjára adta közre a Válasz Könyvkiadó Csengey Dénes közírói életművének válogatott kötetét. A könyvet a feleségem, Kata állította össze és szerkesztette – ő is még a debreceni egyetemről volt Dénes barátja –, az előszavát pedig én írtam.

Csengey Dénes Fotó: MTI

Magától értetődő volt, hogy a '89 karácsonyának előestéjén született, baljós hangulatú Szegényen, szabadon, szeretetben című írását válasszuk a kötet címadójául.. "Jövőre elosztjuk Magyarországot. Ebben csendes kérlelhetetlenséggel egyetértünk. Ez a haza a miénk. Szegénységben, szabadságban. Szeretetben? Nem árt, ha az osztozkodásig magunk között marasztaljuk az angyalt. Kisegíthet minket jó tanáccsal egy-egy szenvedélyes pillanatban. Sok lesz a teríték. Igen hosszadalmasak, igen átfűtöttek lesznek az imák. És nagyon kevés lesz, amin végül megosztozunk. Senki követelései nem fognak teljesülni. Látjuk előre, hogy senki nem fog igazán jóllakni. De azért nem fogunk rárohanni Magyarországra. Nem fogjuk szétmarcangolni. Ugye?"

A Szegényen, szabadon, szeretetben című, nyolc éve kiadott Csengey-kötet ma is sok tanulsággal szolgálhat az új nemzedéknek, a ma ifjúságának. Kívánom, hogy legyenek okosabbak, legyenek bölcsebbek, és legyenek főként jobbak, ha lehet, mint rendszerváltó apáiknak, anyáiknak sikerült!  Számukra is tanulságos lehet, ha felidézzük a kötet előszavát.

„Egy plebejus nemzeti demokrata. Vagy egyenesen: a plebejus nemzeti demokrata?  Ahogy a késői Kádár-korszakban és a rendszerváltozás legfontosabb éveiben legjobb képességeivel és erényeivel megmutatkozhatott? Íróként, értelmiségiként, író-politikusként.

Elemzőként, cselekvőként és mindkét minőségében cselekvést ösztökélőként sorban nekiveselkedve a leglényegesebb közösségi kihívásainknak, beleütközve a legnyomasztóbb lehetetlenségeinkbe. Felmutatva a közösségi felelősségét átérző, mintaadó, normaadó értelmiség nagy témáit, erkölcsi, szellemi és politikai dilemmáit. A tájékozódás, a valóságismeret, a kritikai gondolkodás szocialista korszakbeli korlátait. A hatalomhoz való viszony változatait, az értelmiségi szereplehetőségeket. Nemzedéke önszerveződésének, történelmi és irodalmi eszménykeresésének kísérleteit. Elemezve a cigánykérdést, a népi-urbánus ellentétet, a vidéki Magyarország gondjait. A közösségi autonómiák bizonytalan készülődését. 

Majd pedig a mozgalomszervező, pártalapító értelmiségi csoportok vitáinak cselekvő részeseként a rendszerváltozás alapkérdéseit, legfontosabb témáit, a demokratikus átmenet kitüntetett eseményeit. A múltértékelés és jövőválasztás kérdéseit. Az átalakulás irányáról, tempójáról, kiterjedéséről, erkölcséről, a demokratikus intézményekről, a hatalomátmentésről, a sajtó szerepéről, a népszavazásról, a szabad választásról, az antiszemitizmus-vádakról, a taxisblokádról, a demokratikus kormány teljesítményéről, a szellemi elit felelősségéről szóló vitákat. 

És belehalva a demokratikus Magyarország pusztító, kiábrándító valóságába. Az illúzióvesztésbe, hiteink, szilárdnak látszó erkölcsi meggyőződéseink gyengeségébe, talajt vesztettségébe, erőink elégtelenségébe. A csalódásba ellenfeleinkben, barátainkban, önmagunkban. Az áthidalhatatlan és ugyanakkor megemészthetetlen ellentétekbe, az újonnan teremtett közeg, a demokratikus Magyarország értetlenségébe, önmagunk voltaképpeni közölhetetlenségébe és eszköztelenségébe, nyomasztó társas magányába. 

A levegőtlenségbe, a légszomjba, amely elfogta a hatalomra került, rendszerváltó értelmiség legjavát, amint háta mögött egy fél évtized egyre gyorsuló rohanásával, zihálva megérkezett az 1991-es év lapályára. Már egy szűk háromnegyed év kormányzati szerepben megélt drámai élményeivel is gazdagodva: kíméletlen, méltánytalan támadásokkal, az önkormányzati választási kudarc s a taxisblokád tapasztalatával.

Igen, Csengey Dénesről beszélek.

A debreceni egyetemi diákmozgalom szellemes harcosáról. A nyolcvanas években a fiatal írók szervezetének képviseletében és különféle irodalmi konferenciákon kultúrpolitikusokkal vitatkozó novellistáról, esszéistáról. Aki a hivatalosság őrizte határokat átlépő, merészen bíráló hangütésével, szemléletes képekkel megtűzdelt szabatos szónoklataival, erkölcsi bátorságot ébresztő, hatalombosszantó retorikai mesterművekkel keltett feltűnést. A hihetetlen energiától fűtött demokrácia-, sőt nemzetalapító, újraalapító becsvággyal, ambíciókkal megáldott, megvert nemzedékszervezőről. A népi írói hagyománykörhöz kapcsolódó népi, nemzeti értelmiségi ellenzék legújabb nemzedékének tagjaként széles körben tekintélyt szerző író-politikusról. A monor-erdei kemping napsütötte padjain vitázóról. A lakiteleki sátorban szakadó esőben, dörgésben, égzengésben jövőt hirdetőről. A Magyar Televíziót szimbolikus kézrátétellel a nép nevében lefoglalóról. 

A Magyar Demokrata Fórum egyik alapítójáról, elnökségi tagjáról és országgyűlési képviselőjéről. Aki magát nem kímélve – s egyébként is régóta önpusztító életmódot folytatva, élete gyertyáját két végén égetve – nagy kedvvel, virtussal bocsátkozott bele a rendszerváltozás korszakának szellemi-politikai 'pengecsatáiba'.

Igen, Csengey Dénesről beszélek, hajdani barátomról - magam előtt látom őt, amint félrehajtott fejjel épp felnéz. Debrecenben, a piros viaszosvászonnal borított, Csapó úti albérleti konyhaasztalomon gépeli az első novelláját. 

Csengey Dénesről, akivel szellemi értelemben voltaképpen onnantól többé-kevésbé együtt, vagy legalábbis egymásra számítva, egymás közelében jártuk annak a szűk másfél évtizednek a köreit, amelyet még kimért neki a sors.