„A társadalmat nem lehet mesterséges kómában tartani"

A baloldal szolidaritás-alapú társadalompolitikája megbukott, s vele szemben kiépülőben van a jobboldal hatékony kormányzásra és a felső középosztályra épülő társadalompolitikája. A baloldalnak rá kell döbbennie, a mesterséges kómában tartott társadalomra nem lehet építeni: a társadalmi szolidaritás kizárólagossága megfojtja a kormányzást - mutat rá Antal Attila, a Méltányosság Politikaelemző Központ kutatója.

„Fel tudjuk-e oldani a lemaradók több támogatást, több védelmet igénylő követelése és az elöl haladó versenyképes csoportok nagyobb gazdasági, társadalmi szabadságot megfogalmazó elvárása között feszülő konfliktust?” – fogalmazta meg a rendszerváltás egyik legnagyobb dilemmáját Gyurcsány Ferenc 2005-ös, Útközben című könyvében. E húsbavágó kérdés kapcsán ütközött össze a baloldal (javarészt inkább Gyurcsány Ferenc) és jobboldal polgárosítási koncepciója: míg az előbbi a nyugatos Magyarország megteremtését szinte mindenki felemelésével és polgárosításával képzelte el (szolidaritás-alapú társadalompolitika), addig az utóbbi – elfogadva a társadalmi különbségeket – a középosztály felső hányadára alapozza jelenlegi politikáját.

Fotó: MTI / Kovács Tamás

A felső középosztályra alapozott jobboldali gazdaság- és társadalompolitika kockázatai már ismertek, elméleti alapjai és eszmei kiindulópontjai azonban kevésbé – talán a hazai baloldalnak ezt kellene először tanulmányoznia, mielőtt új társadalompolitikát formál. Hiszen a jobboldali társadalompolitika – a világképbeli eltérések mellett – a baloldal sikertelenségének egyenes folyománya. Az új baloldali társadalompolitika egyszerűen nem lehet az orbáni víziók antitézise, tarthatatlan az a tétel, hogy „a kormányváltás után mindent vissza”. Pusztán csak azért is, mert a baloldal eddigi társadalompolitikája megbukott.

A szolidaritás kudarca

A hazai baloldali társadalompolitikáról a már idézett Útközben-kötetben Gyurcsány Ferenc a következőképp ír: „Szakítani kell a jobboldali társadalompolitikával, amely azt vallja, hogy a közepes és magas jövedelműek növekvő támogatása a nemzet megtartásának útja. Éppen ellenkezőleg. Ez az út a társadalom szétszakításához, a nemzet szociális integrációjának csökkenéséhez vezet. A mai magyar baloldalnak az alsóbb osztályokat integráló szolidaritási elv érvényesítése kell, hogy a célja legyen.” Bár a rendszerváltás utáni szocialista kormányok próbálták komolyan venni a társadalmi szolidaritást és a leszakadó csoportok integrálását, vállalkozásukat nem koronázta túl sok siker. Szolidaritás-politikájuk többnyire kimerült abban, hogy megpróbálták a társadalmi feszültségeket a szőnyeg alá söpörni (pl. cigánykérdés), olykor jóléti rendszerváltást ígértek (a Medgyessy-féle száz napos program), máskor sem önmaguknak, sem a választóknak nem merték bevallani, hogy súlyos politikai-gazdasági válságot idéztek elő (gondoljunk a 2006-os eseményekre).

A hazai baloldal legnagyobb érdeme és egyben legnagyobb hibája is az, hogy a szolidaritás-alapú politizálás hevében szándékosan nem akart belefogni a nagy társadalmi feszültségeket eredményező „reformokba” és így csendesen elsüppedtünk az állami szintre emelt szolidaritás mocsarában.

A szocialisták kiábrándulása kései és igen fájó volt. Gyurcsány Ferenc – aki tisztában volt a sok éves nyugalmat biztosító, de kormányzati sikereket nem eredményező szolidaritás-politika fenntarthatatlan voltával – már semmit sem tudott tenni 2006 után. Bár egy évvel korábban már megírta, hogy „[ú]j szociáldemokrata politikára van szükség, amely történelmi baloldali örökségét megőrizve épít a hagyományos polgári, plebejus értékekre, a liberális eszmékre, és új szintézist alkotva integrálja a jobbközép konzervativizmus politikai gondolkodásának és törekvéseinek számos elemét is.” Gyurcsány (hangsúlyozom, a volt miniszterelnök és nem maga az MSZP) tehát ráébredt arra, hogy a mesterséges kómában tartott társadalomra nem nagyon lehet számítani: a társadalmi szolidaritás fontos, de kizárólag erre nem lehet politikát építeni, hiszen megfojtja a kormányzást.

Ugyanakkor a volt miniszterelnök abba az igen kemény kőfalba ütközött, hogy hiába próbálta leváltani a megszokott szolidaritás-politikát, hiába próbált vizitdíjat kérni, a társadalom rögzült és az államtól súlyosan függő struktúrái nem fogadták el kezéből a reformokat – már túl késő volt. Ezen a ponton vette át a kezdeményezést Orbán Viktor és a Fidesz.

Fotó: Stiller Ákos

Nemzeti érdek és a baloldal rossz államfelfogása

A Fidesz és szellemi holdudvara majd belefulladt a szolidaritás-alapú politizálásba, úgy érezték, hogy a politikai elit elveszítette realitásérzékét: Orbán Viktor számtalanszor emlegette a Gyurcsány-éra ipari méretű illúzió-termelését. A 2010 előtt szocialista kormányok bukásában pedig megtalálta e tézis igazolását is. (Halkan jegyzem meg, hogy Gyurcsány és Orbán reformeri attitűdje közelebb áll egymáshoz, mint gondolnánk: 2006 után Gyurcsány ugyanúgy megelégelte a tehetetlenséget, mint a mostani miniszterelnök.)

Lánczi András a Nemzeti Érdek című folyóirat (a címválasztás, ugye, szintén nem véletlen) hasábjain a következőképp fogalmazott: „Az elmúlt húsz év alatt részben rossz elvek mentén zajlott a politizálás, részben elvek nélkül, egy félreértett politikai pragmatizmus jegyében, miszerint az a jó politika, amely minden részérdeket méltányol, s végül az állam nem egyéb, mint az ezerszámra kialkudott részérdekek összessége.” A jobboldal szerint a baloldali politika egy rossz államfelfogást közvetített, nevezetesen azt, hogy mindenki (gyakran érdemeire való tekintet nélkül, pusztán azért mert állampolgár) számíthat valamire az államtól. Lánczi úgy véli, hogy a második Orbán-kormánynak azt kell felismertetnie az emberekkel, hogy a nemzet érdeke nem részérdekek összessége, hanem egy magasabb rendű érdek, s azért kell dolgozni, hogy a „… a nemzeti érdek, minden – régi és új – köztársaság alapja, előnyt élvezzen a rész- és a magánérdekek felett.”

Ezen a ponton jutunk el ahhoz a jobboldali-konzervatív tételhez, hogy az állam túlvállalta magát (lásd: nem tudjuk megengedni az életerős emberek nyugdíjban maradását, mindenkinek küzdenie kell az államadósság ellen). Az állam és persze a kormány szuverenitását, cselekvési terét, hatékonyságát végletesen korlátozza az, hogy különböző kényszerpaktumok kötik az általa fenn- és eltartott társadalmi csoportokhoz. Lánczi szerint: „Vannak, akik különböző adókedvezményeket csikartak ki az államtól, mások korkedvezményes nyugdíjat vagy távhő-kompenzációt kaptak – a sort lehetne folytatni. Mindig volt kellő alapja a méltányosságra való hivatkozásnak, miközben a ténylegesen elesettekre nem jutott soha elég a méltányos élethez. Ezek együttesen odavezettek, hogy az állam egyre tehetetlenebbül vergődött a saját vállalásai és a tőle kialkudott kedvezmények hálójában.”

Történelmi szövetség?

A jobboldal úgy véli tehát, hogy az államot és kormányt meg kell szabadítani a társadalmi-szociális béklyóitól és a konfliktusok feloldásaképp az így nyert erőforrásokat kell beruházni a prosperáló és az új Magyarország alapjait adó (felső) középosztályba. Ennek végrehajtásához csupán választást kellett nyerni, méghozzá olyan többséggel, amely a Fidesz kezébe adja a lehetőséget a változtatásához. Nyilván, ha a fenti gondolatsor minden elemét kibontja a Fidesz, akkor kétségessé válik ez a többség. Így ki kellett dolgozni egy formulát – ez volt a polgári középosztály és szegényebb rétegek közötti történelmi szövetség –, amely egyaránt alkalmas ellenzéki és kormányzati politizálásra.