A plágiumbotrány és a vidám tudomány

2012. április 20., péntek, 15:35
Szerző:


Címkék: ; ; ; ; ; ;

Azt hihettük már, hogy a Schmitt-ügynek az utolsó csontocskáit is leszopogatták. Csakhogy olyan hatalmasságok, mint Lázár frakcióvezető és Pálinkás MTA-elnök csak az ügy lezárultával kezdték meg magas röpteiket a magyar tudomány világa felett. Egyikük a tudományos minősítés rendszerére csapott le, másikuk pedig „a politikusokra”, akik szerinte egymást támadják, és akiktől a tudományt távol kell tartani.

Pálinkás rezzenéstelen arccal állítja, hogy „az 1993‑as felsőoktatási törvény óta a magyar tudományos minősítés az angolszász rendszer szerint működik, ahogy például az Egyesült Államokban, vagy Nyugat-Európában”, miközben ő maga is elismeri, hogy hatalmas különbségek vannak az egyes egyetemek, főiskolák fokozatai között.

A tudományos minősítések azért kényesek, mert a tudomány hatalmasságainak intimszférájához tartoznak. Az MTA által adott minősítések például (ma már csak a „nagydoktori”, meg persze az akadémikusok közé való felvétel) Pálinkás állításával szemben nem mutatnak hasonlóságot a művelt Nyugat minősítéseivel. Azt fejezik ki, hogy a tudománypolitika irányítói be akarják‑e venni a jelöltet maguk közé.

Pálinkás állításával szemben nemcsak az egyetemtől, főiskolától függ a doktori fokozat értéke, megbízhatósága, hanem a tudományterülettől, a tanszéktől, sőt akár a minősítésben részt vevőktől is. Álszent és hamis azoknak az aggodalma, akik Schmitt plágiumügye miatt a magyar fokozatok hitelét féltették, mert úgy általában nincs azoknak amúgy sem egy szemernyi sem, egyenként a körmére kell nézni az egyes fokozatoknak és megszerzésük körülményeinek ahhoz, hogy lássuk, érnek‑e valamit.

Az a tudományos vezetés nagy mázlija, hogy mindebből a nagyközönség szinte semmit sem ért. Fogalmuk sincs a háromféle doktori (a már megszűnt „kisdoktori”, azaz egyetemi doktori, a PhD és az akadémiai doktori) cím közötti különbségről (egyáltalán, mi az, hogy „cím”, meg hogy „fokozat”? én se tudom). A szakdolgozattól se nagyon tudják ezeket megkülönböztetni. Fogalmuk sincs arról, hogy milyen célt szolgál és miben áll a korábbi szakirodalom áttekintése és idézése, mi a módja a források megjelölésének, és mennyi idegen anyagot szabad felhasználni. A legtöbb újságíró szokás szerint még ebben a túlfűtött plágiumügyben sem vette a fáradságot, hogy legalább nagyjából utánanézzen mindezeknek, és felvilágosítsa a közönségét. A tudomány képviselői pedig kevés kivétellel vagy hallgattak, vagy ködösítettek.

Az igazság ugyanis az, hogy a források használatának nincsen szabályozott módja, kivéve, hogy jelezni kell, hogy melyik adatokat, gondolatokat vettük máshonnan, és hogy honnan. Jobb helyeken nem szempont az idézetek mennyisége, a bírálók csak azt vizsgálják, hogy van‑e egy előadásban, cikkben, közleményben tudományos eredmény, és hogy mekkora dobás az a bizonyos eredmény.

Nehéz megmondani, mi számít egyáltalán tudományos eredménynek. Nagyjából az, ha valaki olyat derít ki, amit előtte még senki. Vagy ha olyan hipotézist állít fel, amit előtte még senki, de persze csak ha el tudja adni, hogy az ötlete bejöhet. A tudományos közlemények abból állnak, hogy elmagyarázzák, hogyan derítettek ki valamit a szerzők, vagy miért jutottak el egy hipotézishez. A legnehezebb annak a megállapítása, hogy közelebb visz‑e az illető felfedezés vagy hipotézis a világ megértéséhez. Mert például ki lehet deríteni egy falu disznónévadási szokásait (biztos van még falu, ahol a buzgó névtanosok még nem tették meg ezt), csak minek. Nem kell az IgNobel-díjasokat (ez a legabszurdabb kutatási témáknak járó díj) böngészni, ha olyanokat keresünk, akik tudományosnak látszó tevékenységet űznek anélkül, hogy a világ megértéséhez egy centivel is közelebb kerülnének.

Nos, a magyar tudományos élet vezetői többek között azért voltak olyan visszafogottak a Schmitt-üggyel kapcsolatban, mert rengetegen vannak közöttük, akik nem büszkélkedhetnek tudományos eredményekkel. Nagydoktorok, akadémikusok, tanszékvezető professzorok tömegét lehetne felsorolni, akik akár egész életükön át megtagadták maguktól a felfedezés örömét. Számtalan olyan konferenciát rendeznek, amelyen egyetlen előadó sem kérkedik új felismeréssel vagy hipotézissel. Hozzájárul ehhez a folyamatos publikációs kényszer, ami az egész világon aláásta a konferenciák és a folyóiratok színvonalát.

Nemrég Csókay András (állítólagos PhD-témavezető) a Magyar Hírlapban állítólag azt állította (így idézi Kiss Antal), hogy a magyar PhD-értekezésnek egy szál eredeti gondolatot se kell tartalmaznia, vagyis — ezt én teszem hozzá — ezeknek a disszertációknak nem kell tudományos közleményeknek lenniük. Ha ez igaz, akkor Pálinkás beszél sületlenséget, ha nem, akkor Csókay.

Mint mondtam, a magyar tudományos közélet nem egységes, a formális egységesítés (pl. az akkreditáció) sokszor tényleg csak formális. Például a nyelvészetinek tekintett stúdiumokban rengeteg olyan szereplő van, magas fokozatokkal rendelkezők is, akik legfeljebb a Csókay által is említett „összefoglaló” írásokat és előadásokat produkálnak, vagy olyan „témákat dolgoznak fel”, amelyek semmihez sem visznek közelebb, mint amilyen egy falu disznónévadási szokásainak „feltárása”. Mielőtt valaki a szememre veti, hogy lebecsülöm a disznónevek antropológiai jelentőségét: mint tudjuk, annak is nagy fizikai jelentősége van, hogy az almák hogyan potyognak a fákról.

De Newtont legfeljebb mint híres elmebeteget ismernénk, ha pusztán lejegyezte volna a falu határában potyogó almák zuhanási idejét. Vagyis ha valaki nem talál törvényszerűségeket, más területekkel való összefüggéseket, akkor súlyos nyelvi visszaélés a munkáját tudományos tevékenységnek nevezni. Én mindmáig nem hallottam akár Schmitt, akár más beszámolóját arról, hogy milyen összefüggéseket ismert fel a volt elnök a dolgozatában. Pedig az még az IgNobel-díjaknak is feltétele.

7 HOZZÁSZÓLÁS, MELYEK KÖZÜL A LEGFRISSEBBEK:
2012. április 30., 11:59 Bisque Béla

Lopott, megbukott, veszi a kalapját! Ennyi. Csak amíg ez Schmittnél magától megy, mert van gerince, Gyurcsányt négyökrös szekérrel sem lehet lehúzni a bohócszínpadáról. Ez a differencia a mai jobb és baloldali etikai felfogás között.......ja meg hogy Gyurcsány helyett nincs tartalék balfasz. Schmitt helyett egy tucat is volt. Tak Zsizny elvtársak!

2012. április 24., 22:16 krisz3283

:) Jó reggelt!Van még valami ez ügyben?
http://kmdholding.com/hudczce

2012. április 21., 11:12 varjubor

Kedves jaj!

Mondanivalóddal teljes mértékben egyet tudok érteni. Ami a cikkben zavar az nem az, hogy azt gondolja, hogy gond van a doktori képzésekkel, elvárásokkal, hanem az, hogy úgy tekint a magyar rendszerre, mint valami egyedi, különösen súlyos fekélyre. A kutatás nemzetközi szinten is válságát éli, a magyar is. Rengeteg probléma van. Emlékszem pl., amikor Németországban a fiatal doktorandusz írt egy amúgy nem jó cikket és a tanszékvezető telefonált a bizottságba, hogy akkor ezt a cikket akkor, ugye, elfogadják. El sem olvasták, elég volt, hogy egy neves professzor támogatta. Mint mondtam, ez nem Magyarország. Ennyire jó kapcsolataink nincsenek. Nehéz Magyarországon fokozatot szerezni, ezért mindenképpen értéke van, és értékelni is lehet.

A doktori bírálatról: ha valaki Magyarországon talál olyan bírálót, aki ért annyira a témához, mint a jelölt, akkor alapvetően az nem ér doktorit, vagy eleve együtt dolgoztak és kizárja az etikus bírálatból az illetőt. Tegyük hozzá, ez külföldön is igaz. A jó bíráló azt nézi, hogy mennyire logikus, felépített, teljességre törekvő a munka: elmélyült, önálló kutatást tud-e végezni az illető.

Nemzetközi konferenciák, folyóiratok változatosak. Ezért örülök, hogy a SCI index és általában az impaktfaktor fontos lett a rangsorolásnál. A Műegyetemen, ahogy hallottam, csak a referált folyóiratok, konferenciák lesznek értékelve egy-egy doktorinál, a többi nem számít. Ez szembe megy a nyugatos trendekkel, viszont erősíti a versenyképességét a kutató mérnököknek. Lehet vitatkozni arról, hogy ez jó-e; de van elfogadható észérv mögötte.

Egy igazán jó konferencián nem ritka a 4-6 bíráló. Jómagam sokat tanultam abból, hogy a szakma elismert nagyjai miket olvastak ki a cikkeimből. Ma már azon elvek szerint bírálók, mint amiket nekem mondtak. Felbecsülhetetlen értéknek tartom a konstruktív kritikákat (van rosszindulatú is, nem egy). Ezek azok a konferenciák, ahol 20 cikk kerül be 200-400 közül a programba. Van beküld-elfogad konferencia is, ők vannak többen; egész iparág tartja el magát ilyenek szervezéséből. Pl. a törökök, spanyolok, távol-keletiek szeretik ezeket szervezni, a magyar sem ritka. Jó pénz.

2012. április 20., 23:57 jaj

Kedves Varjubor!

A cikkben tényleg vannak megmosolyogtató dolgok, de annyira nem kell büszkének lenni a magyar szabályozásra. A nemzetközi publikáció elvárása csak arra jó, hogy a PhD megszerzése szinte lehetetlen legyen 3 év alatt, hiszen azokon a helyeken, ahol tényleg bírálat a bírálat, akár több, mint fél éves is lehet a bírálati szakasz. Tisztességesebb lenne itthon is bevezetni a német, illetve angolszász területeken honos projektmunkák elfogadását tudományos eredmény gyanánt, ugyanis a PhD miatti publikációs kényszer - ami persze későbbi pályafutást is végigkíséri - visszatetsző dolgokat szül. Néhány kolléga futószalagon gyártja a cikkeket, és ugyan így dolgoznak, akik nála végzik a PhD-t. Jóformán minden nap szembesülünk azzal, hogy akik tisztességesen kutatnak, és csak akkor közölnek le valamit, ha az már tényleg közlésre érdemes, minden téren hátrányba kerülnek azokkal szemben, akik csak a mennyiségre "játszanak". A nemzetközi publikáció sok esetben csak a szerencsén múlik. De a témavezető személye is jobban befolyásolja, mint a hallgató hozzáértése. Arról is lehet szót ejteni, hogy a külföldi isten háta mögötti konf. cikkk is többet ér a PhD elbírálásánál, mint egy olyan magyarországi konferencia, ahol a szakterület hazai elitje gyűlik össze. Ez szerintem nagyon szomorú. De arról is lehet beszélni, hogy egy-egy helyen kik bírálják el a cikkeket. Rendszeresen végeznek bírálatokat PhD hallgatók, akár már első évesen(!), szinte nulla ismerettel, mert éppen nem érnek rá azok, akik érmesek lennének a feladatra. Már nem is csodálkozom azon, hogy 10 cikkből jó ha 1 van, ami tényleges értéket mutat a nevesebb helyeken is (IEEE, ACM, stb.). Sajnálatos, hogy a tudományt egyre inkább "kilóra" mérik, mert a sok publikált szemét miatt az igazi értékeket nehéz felfedezni, és ez bizony jelentősen visszaveti a fejlődést.

2012. április 20., 20:09 varjubor

"A tudományos minősítések azért kényesek, mert a tudomány hatalmasságainak intimszférájához tartoznak. Az MTA által adott minősítések például (ma már csak a „nagydoktori”, meg persze az akadémikusok közé való felvétel) Pálinkás állításával szemben nem mutatnak hasonlóságot a művelt Nyugat minősítéseivel. Azt fejezik ki, hogy a tudománypolitika irányítói be akarják-e
venni a jelöltet maguk közé."

Átfogalmazva leírtakat. "Az újságírói állások azért kényesek, mert az média hatalmasságainak intimszférájához tartoznak. A MÚSZ ás más hasonló díjak, jelölések és kitüntések Kálmán László szavaival ellentétben nem mutatnak hasonlóságot a művelt Nyugat (sic!) minősítéseivel. Azt fejezik ki, ohgy a politikai irányítói be akarják-e venni a jelöltet maguk közé."

Ez tipikusan olyan megfogalmazás, amelyet a marxizmus-leninizmuson nevelkedett őseink is megirigyelhettek volna; a szocialista időkre volt jellemző, hogy politikai kérdésként tekintett egy-egy fokozatra. De a megfogalmazás jellemzi az általános magyar újságírás színvonalát is, illetve a művelt Nyugat :) ismeretek hiányától motivált idealizálását, a nyakló nélküli hivatkozásának használatát. Előítéletes, tudatlan és alapvetően rosszindulatú. Ilyen lenne a HVG?! Én nem így ismerem. Hogy mennyire "más" a nyugatos tudomány, arról érdemes a magyar nyelven is megjelent Siegfried Bär könyveit.

Bármilyen szakterület minősítései - meglepetés! -, a szakma művelői által meghatározottak. Bizonyára a kocsmában is meg lehet ítélni egy munka színvonalát, legyen az építkezés, jogi ügy, újságírás, politika, foci vagy tudomány, de talán mégiscsak azoknak kellene értékelni, akik tudják is, hogy mit értékelnek, annak teljes mélységében. Nyugaton éppúgy, mint Magyarországon. Magyarországon kényesek vagyunk a minőségre - ha az alapvetőetn csökken is -, ezért olyat is megkövetelünk, amit külföldön nem szokás. Igaz ez a tudományos életre is. Minden doktori (Ph.D., nem orvosi, nem jogi) fokozatszerzés alapja kell legyen a nemzetközi beágyazódás. A magyar viszonyokhoz kötött tudományok (magyar nyelvészet, jogi rendszer) esetében ez
nyilván mókásan teljesíthető, de azért szép számmal vannak olyan nemzetközileg is elismert magyar tudományos területek is, mint pl. természettudomány, műszaki tudomány, orvostudomány, agrártudomány. Nem minden témában és nem minden karon. Ne legyünk naivak, a Stanford Ph.D. fokozata és az Alabama State University Ph.D. fokozata sem azonos - nyilván vannak helyi sajátosságok, különbségek; a szervezetek adaptálódnak a "hozott anyaghoz". Emellett pl. Németországban, vagy az angolszász területen egy-egy terület átfogó, alapos, elemző ismerete elég ahhoz, hogy valaki doktori fokozatot szerezzen; tényleg nem kell új tudást hozzáadni, csak publikálni pl. egy-egy projekteredményről mondjuk konferenciaelőadás keretében. Japánban pl. elég egy előadást tartani a tanszék neves munkatársai előtt a fokozatszerzéshez; tegyük hozzá, hogy csak akkor engednek oda, ha a neves munkatársak az évek során már látták, mire képes a jelölt. Spanyolországban doktori címhez az kell, hogy egy divatos témában elsőként írj 200 oldalt.

Ehhez képest Magyarországon kifejezetten nehéz a fokozatszerzés, ahol a nemzetközi folyóirat publikációt is meg szokás követelni. Magyarországon új eredményeket szoktunk megkövetelni ott, ahol a hagyományos "keleties" nézetek erősek, és átfogó tudományos ismereteket kérünk számon, ahol a "németes" hatás nagyon erős. A SOTE nevezett gyakorlata az utóbbihoz kapcsolódik. A világon azonban mindenhol akkor adományozhatnak Ph.D fokozatot, így hazánkban is, ha valaki elmélyült, formális, átfogó, elemző gondolkodás eredményeképpen tud egy témát megragadni, feldolgozni. Mindegy, hogy ezt milyen filozófia (vö. Ph.) mentén mutatja be. Függetlenül továbbá attól, hogy a téma új, vagy nem, az eredmény hasznos, vagy sem. Egy téma adott nézőpontú összefoglalása akár lehet hasznosabb is, mint bármilyen újszerű eredmény. A kutató nem feltaláló,
ahogy az újságíró sem író, költő.

Ha valaki ezen felül még azt is gondolja, hogy Schmitt-ügy csak nálunk fordulhat elő, akkor a német viszonyokat is figyelje, de az egyes nagy informatikai vállalatok prominenseinek fokozatszerzése is eléggé véleményes pl. a sokak által etalonnak tartott Egyesült Államokban. A HVG álláspontja és módszere pont azért volt helyes, mert a média, így a közvélemény ereje
kell, hogy kikényszerítse az erkölcsi igazságot ott, ahol esetleg a befolyásolás "igazsága" nem értene ezzel egyet.

Fontos megjegyezni, hogy - bármilyen hihetetlen -, Pálinkás, és a Magyar Hírlap által állítólag megszólított témavezetője is igazat mondott úgy is, hogy ellentétesen vélekednek. A probléma az, hogy az újságírók nem merülnek el abban, hogy miről beszélnek ezek az emberek, és nem értik, vagy nem akarják megérteni a mögöttes tartalmat. Csak kiragadják, ami nekik tetszik.
Abban azonban, szerintem, nincs vita a tudományos közéletben, hogy a Schmitt dolgozat kisdoktorinak is elfogadhatatlan, és nem a formai sajátosságai miatt. A plágium vád, ami jogi fogalom, nyilván vitatható, ezt a bíróság hivatott eldönteni, hogy az-e, ugyanakkor az nem vitatható, hogy ez nem doktori értekezés, nem igaz rá, hogy "önálló tudományos munka", hiszen pl. a
konklúzió (ami éppen az önálló tudományos munka eredményeit kell tartalmazzaz definíció szerint) átvétel más munkából; nem csak tartalmilag - ami ugyanúgy elfogadhatatlan lenne -, de szövegtanilag is. Ahogy nem hiszem, hogy Csókay András úr bármikor azt mondta volna tanítványainak, hogy elég ugyanazt doktori többször beadni, ha a nevet és bevezetést valaki átírja úgy, hogy az irodalomhivatkozás végén szerepel az eredeti mű.

A magyar tudomány beteg, ahol nyugaton is az. De jó állapotban van - egyelőre. Sokat dolgozunk azon, hogy tönkretegyük, így az újságírásban is, a politikában is. Hála az égieknek, 1945 óta először, az elmúlt évtizedben kapott több magyar kötődésű szakember is nagy nemzetközi elismerést, köztük több olyan is, aki csak Magyarországon tevékenykedett (lásd Abel-díj, Gömböc, üvegtégla, Netflix), de kétségtelenül sikeresebbek a jobb körülmények között "sínylődő" honfitársaink. Szerencsére, ők is sokan vannak, de a magyar tudomány nevelte ki őket is.

További 2 hozzászólás megtekintése »
Véleménye van? Ossza meg velünk!


A plágiumbotrány és a vidám tudomány




  Másolat Önnek

APRÓHIRDETÉSEK
tovább az apronet.hu-ra »
HVG HIRDETÉSFELHŐ
NYÜZSI
további posztok »
HIRDETÉS
PGRpdiBzdHlsZT0id2lkdGg6IDMzNHB4OyBkaXNwbGF5OiBibG9jazsiIGNsYXNzPSJiYW5uZXJ3cmFwIGJhbm5lcjIiPgogICAgPGEgaHJlZj0iaHR0cDovL2FkLmFkdmVydGljdW0ubmV0L0MvNzYzNjQvMjU3ODg4My8yNTc4ODk1MDA/IiB0aXRsZT0iSGlyZGV0w6lzIiB0YXJnZXQ9Il9ibGFuayIgcmVsPSJub2ZvbGxvdyIgY2xhc3M9ImdvQWR2ZXJ0aWN1bSI+CgkJPGltZyBzcmM9Imh0dHA6Ly9pbWFnZXMuaHZnLmh1L3N0YXRpYy9za2lucy9kZWZhdWx0L2ltZy9zcG9uc29yL0dUUy9ndHMtYmFubmVyLmdpZiIgYWx0PSIiIC8+Cgk8L2E+CQogICAgPGEgY2xhc3M9ImNhcHRpb24iIHRpdGxlPSJIaXJkZXTDqXMiIGhyZWY9Ii9yYXRlY2FyZCI+PC9hPgo8L2Rpdj4=
Keresse az újságárusoknál!
Előfizetek a HVG-re Előfizetek a DHVG-re

Ön korábban már belépett a HVG csoport egyik weboldalán. Ha szeretne ezen az oldalon is bejelentkezni, ezen a linken egy kattintással megteheti.

X