A változáshoz, mely nélkül a kereszténység értelmét veszti, nem valami új tanra van szükség. Csak arra, hogy az egyház visszatérjen Krisztushoz, akit elhagyott.

 

Nem akarok bántóan általánosítani. Amikor az egyházról, mint kiüresedő, haldokló, diszfunkcionális intézményrendszerről beszélek (minden egyházról együtt), tudatában vagyok annak is, hogy léteznek üdítő kivételek, példamutató keresztény közösségek. A nagy kép azonban mégis azt mutatja, hogy valami elveszett és fájón hiányzik: a hitelesség. Már hallom a választ: „Persze, mert az egyház ellenségei folytatják a lejárató kampányukat a nemistudomkik által pénzelt médiában.” És itt is vagyunk a probléma gyökerénél.

Pedig annak, hogy a laikus tömeg nem veszi komolyan a kereszténység tanítását, nem az egyházon kívül van az oka, hanem az egyházon belül. Csak egy példa: arról, hogy az egyik legsikeresebb idei film papok által tömegesen elkövetett gyerekmolesztálásokról szól, nem a filmkészítők és a nézők tehetnek, hanem azok, akik gyermekeket molesztáltak – ezt az egyszerű igazságot azonban sokaknak nehéz belátni.

Isten záratta be a boltokat

Jó pár éve egy kisvárosban tartottam evangelizációs sorozatot, és este a helyi lelkészekkel beszélgetve felvetődött, hogy vajon miért járnak ilyen kevesen  efféle alkalmakra. A válaszok nagyjából a következők voltak: 1. ilyen a korszellem, ma már nem érdeklik az embereket a lelki dolgok, 2. van a szomszéd városban egy szekta, az szipkázza el a híveket, 3. úgy látszik, a Szentlélek most épp nem buzdította fel a környék lakóinak szívét, hogy eljöjjenek. (A harmadik volt a református válasz, természetesen.) Érdekes, hogy a kiüresedés miatt a lelkészek voltaképp 1. Az embereket 2. a korszellemet 3. a szektákat 4. magát Istent okolták, de az fel sem merült, hogy a gyülekezetnek kéne vonzóbbá válnia.

A külső erők hibáztatása az önvizsgálat helyett annyira általános, hogy többnyire fel sem tűnik. E reflex mögötti előfeltevések egy régi elbeszélést rajzolnak ki: Isten harmóniát teremtett a világban, ám ezt feldúlta a bűn; az egyház azok közössége, akik a boldog, eredeti állapotot újra megtalálták; a régi, jó rend az egyházban valósul meg, illetve az olyan társadalomban, amelynek életére az egyház erőteljes hatással bír. E történetben az egyház küldetése, hogy védje a régi rend értékeit a világgal szemben: családot, nemzetet, hazát, s mindent, ami szép, nemes és igaz. A világ folyton be akar nyomulni az egyházba, rá akarja erőltetni a maga sötét és istentelen értékrendjét, a vérnősző paráznaságot, a hívságokat és a léhaságot, ezért az egyháznak ki kell építeni hadállásait. Az egyház végső soron harcban áll a világgal.

Ez az elbeszélés húzódik például a KDNP-s attitűd mögött. Magyarországon, ugyebár, vasárnap tilos vásárolni, ugyanis a miniszterelnök-helyettesnek ezt tiltja a vallása. Itt az előfeltevés az, hogy a régi, jó rend szerint hat napon át kell munkálkodni, és megszentelni a hetediket. A világ eltért ettől, amivel megsérti Istent és ítéletet von magára. Mi a feladata a jámbor vallásos politikusnak? Amint lehetősége nyílik rá, visszaállítani a régi rendet, és alázatosan hálát adni az Úrnak, hogy hasznára lehetett a szent küzdelemben. Ja, hogy az emberek ettől nem boldogok? Hogy az egész bosszantó, zavaró és még jogtalan is, amennyiben a magántulajdonra épülő társadalomban  – amit kapitalizmusnak hívnak – megmondják egy vállalkozónak, mikor dolgozhat a saját boltjában és mikor nem, illetve az állampolgárnak, hogy mikor és mire költheti a pénzét? Az elbeszélés szerint az efféle zúgolódás csak azokra jellemző, akik nem értik Isten rendjét, tehát lázadnak ellene. Egy magasabb szinten – a lehető legmagasabb szinten – minden oké: a vasárnapi boltzár szent, mert a Mindenhatótól ered a legitimációja.

Szép, szép, de sajnos nem lehet

Ferenc pápa ide, Szent Egyed közösség és szeretetszolgálatok oda, az európai keresztények – nyugodtan kimondható – többségükben bevándorló- illetve menekültellenesek. Ez csak addig meglepő, míg nem vesszük észre az idegenezés mögötti előfeltevéseket. A történet a következő: a nyugati civilizáció keresztény alapokon áll, itt az egyházak többé-kevésbé képesek érvényesíteni Isten erkölcsi parancsait. Szép, hogy be kéne fogadni a menekülteket, de ez döntő csapást jelentene  az értékekre, amelyeket az egyház kötelessége védelmezni! Ha elárasztanak minket a muzulmánok, kitör a többnejűség, a dzsihád, a sária, meg a többi dolog, amiket érteni se nagyon értünk, de hogy nem az igaz vallásból származnak, az biztos igaz vallás egy van, és az a mienk.

Mit akar a gonosz, liberális világ a migránsista széplelkűség és irgalmaskodás álorcája mögött? Hát persze, hogy a kereszténységet akarja felszámolni, de minket sem ejtettek a fejünk lágyára. Ebből a történetből épülnek az érzéketlenség és a kegyetlenség kerítései, ebből a történetből adódnak  a hajmeresztő, tényszerűségeket még csak nyomokban sem tartalmazó párhuzamok a középkori oszmán hódítás és a mostani menekültáradat között. (Csak a tények kedvéért: ha minden egyes menekülőt befogadnánk – ami biztosan nem fog megtörténni – az is legfeljebb néhány millió embert jelentene a több mint 500 milliós EU-ban. Hogy ez mekkora változást idézne elő? Körülbelül semekkorát.)

Háborús narratívájának megfelelően a mai kereszténység egyszerre defenzív, vagyis védekező jellegű, és agresszív. Úgy véli, a túlélése érdekében – Isten nevében – le kell győznie a világot. Sőt, úgy harcol, mintha Istent kéne megvédenie. Egyszerre folyik az ún. hitvédelem és a világ erőszakos krisztianizálása, vagyis az a törekvés, hogy az egyház szemlélete az egyházon kívül, akár törvények formájában érvényesülhessen – lásd a melegházasság körüli összecsapásokat, ahol a nem-hívőket is az állítólag biblikus magatartásra akarnák kényszeríteni.

Van ennek a tendenciának egy sokat emlegetett vezérigéje, így hangzik: Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket, megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében, tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek: és ímé én ti veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen! (Máté 28, 19-20, Károli fordítás.) Ha egy defenzív-agresszív kereszténnyel vitatkozol, ezt a „missziói parancs” néven ismert locus classicus-t biztosan a fejedhez fogja vágni.

Jó, akkor legyen ez a mai szentlecke. Tényleg úgy tűnik, itt a világ határozott krisztianizálására kapott utasítást az egyház, és ez egy bizonyos értelemben igaz is – a kereszténység ab ovo misszionáló vallás. De nem úgy, hogy „menjetek, és erőltessétek rá a meggyőződéseteket mindenkire.” Nézzük meg jobban, mit is mond? Mire kellene „megtanítani” az egyházon kívüli világot? Arra, amit Jézus parancsolt. Aha, és mit parancsolt, mai  nyelvre fordítva:  tanított vagy képviselt, az életével, a tetteivel, a halálával?

A Biblia szíve

Most radikális kijelentéseket fogok tenni, vállalva ennek kockázatait. Amit Jézus képviselt és a tanítványaira hagyott, az pontosan az ellentéte az egyház jellemző magatartásának  Amikor Jézus parancsról beszél, akkor – az evangéliumi kontextust figyelembe véve – nem valami basáskodó uralmi rendszert akar, hanem szeretetet. Márk 12:30-31-ben ő maga mondja: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből... és szeresd felebarátodat, mint saját magadat! Ezeknél nincs nagyobb parancs. ” A názáreti rabbi, aki a keresztény hagyomány szerint a megígért Messiás, nem holmi decens és fegyelmezett rendszert, hanem a szeretet etikáját hirdette meg: a teljes erőszakmentességet, a sértésekre kedvességgel való reagálást, mások szükségeinek enyhítését vagy akár átvállalását, a következményekkel nem is törődő, feltétel nélküli befogadást, a tevékeny szeretetgyakorlást, akár a vallásos szertartások, intézmények és struktúrák helyett is. Ezért beszél a templom lerombolásáról, és ezért mondja: „Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.” (Máté 9, 13.) Jézus egy ilyen útra hívta el a követőit. Isten nem parancsolta, hogy oltalmazzuk meg őt a világgal szemben. Krisztus nem a világ ellen harcolt, hanem a világért, és az Írás szerint ez a harc vitte a keresztre, és ez diadalmaskodott a feltámadásakor.

Isten nem gyűlöli a világot, azt csak egyház teszi.„Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János 3,16.) – azt mondják egyes írásmagyarázók, ez a mondat a Biblia szíve. Mennyire menő lenne már, ha ez a szív dobogna hallhatóan a keresztény egyházban! Egyháztagként mondom: a gyökeres változáshoz, amely nélkül az egyház rövidesen értelmét veszti, nem valami új  tan beemelése szükséges, csupán  az, hogy felfedezzük és magunkhoz  öleljük a régit, az eredetit, amit, illetve akit elhagytunk: Krisztust. Ez a hitelesség ára és egyetlen receptje, semmi más.