A pillanatot, azt a röpke pillanatot nem sikerült elkapnia, amikor még emelt fővel, saját akaratából távozhatott volna.

Utolsó – nyilvános – beszélgetésünk erre futott ki. Két és fél éve vettem egy mély levegőt, s az utolsó utáni, vagy a legeslegutolsó előtti interjúnkban azt kérdeztem tőle, ha regénybeli hőseit (akik, persze, valamennyien regénybeli alteregói voltak) gyakorta „megöngyilkolta”, akkor a valóságos ember, az író miért döntött az élet mellett?

A kérdés helyénvaló volt. Kertész akkor már évek óta „haldoklott”. Rájátszania (amire volt hajlama) sem kellett. „Parkinson úr”, apró vigasz-örömöket ugyan engedélyezve, lassan megfosztotta mindattól, amiért élni érdemes.

A József Attila-i ars poeticát vallotta: „Ehess, ihass, ölelhess, alhass! / A mindenséggel mérd magad!”. Az egykori ínyenc a gusztusosan tálalt gyógyszerekkel, tápszerekkel lakott jól, az egykor örökké mozgó író legfeljebb a minden irányban mozgatható távirányítós kórházi ágy áldásait élvezhette, s elkerülte az enyhet adó álom is.

„Mindig azt gondoltam – vágta rá kérdésemre –, ha majd eljön az idő, kiugrom az ablakon. Most, hiába jött el a pillanat, az ablakig sem tudok egyedül elmenni. Már nem fog történni semmi, mert nem tud történni semmi.”

Ebben, látszólag, rossz jósnak bizonyult. Történtek még vele dolgok. A rémületes, az életműve és a Magyar Szent István-rend elfogadása közt feszülő paradoxonon túl és mellett leginkább az, hogy mégis dolgozott. Eckermanni szintű segítőjével, Hafner Zoltánnal sajtó alá rendezte naplójegyzeteit. Merthogy a nagy magányosnak – nem firtatnám most azt sem, hogy ez mennyire önhibájából, avagy mások értetlenségén múlt – már csak ez maradt: a mindenséggel való mérés és birkózás lehetősége és kényszere.

Több hete tudom, hogy „legfeljebb napjai vannak hátra”. Ilyenkor az újságíró, szakmája szabályai szerint készül. Megírja előre a szabályos nekrológot: született, elhurcolták, bohémkedett, évtizedeken át készült a nagy könyvre, Sorstalanság, visszhangtalanság, felfedezés, parázs viták, elmenekülés, Nobel-díj, csendes visszatérés, irodalomtörténeti jelentőség, stb. stb. Aztán jön a hír, előkapja a fiókból a formás irományt, irány a nyomda (a net). Mégsem készültem, csak titokban imádkoztam, legyen vége már.

Azokban az órákban, amikor Kertész levegőért kapkodott – így képzeltem, s már tudom is, valóban így történt – éppen egy kritikát olvastam a legújabb kötetéről. Levágó kritika volt. Levágó, és szerintem több mint igazságtalan: értetlen. A szóban forgó A néző című kötet Kertész Nobel-díja előtti évtizedének remeklő gondolatokkal teli naplófeljegyzéseit tette nyilvánossá. Ezekből mustrát először a HVG olvasói kaphattak. Váteszi megérzések: „Este az ágyban hosszan, meg-megújuló erőfeszítéssel próbáltam elképzelni a nemlétemet. A szubjektív semmit. Szinte érzékeltem, amint kicsúszom a testemből – de aztán tovább semmi.” Másutt meg ezt olvasom: „Én magam az öregségtől nem az öregség miatt félek, hanem éppen ezért, amit Márai időskori naplójában látok: elhagyta őt az egzisztenciális izgalom.”

Mondom, tegnap éjjel, nagy szomorúság töltött el, hogy ez a számomra felkavaró és művészileg megrendítő olvasmány ennyire zsigeri elutasításban részesült. Annak viszont örültem, hogy a hiperérzékenységben felülmúlhatatlan Kertész ezt már biztosan nem olvassa.

De ezt a nem olvasást – mindenek ellenére – sem így gondoltam.