szerző:
Révész Sándor

Mit lehet tenni, ha a mocsokról is megpróbálják elhitetni, hogy az a tisztaság? Vélemény.

A mennyiség minőségbe csap át – a pofátlanság tekintetében is. Ha a pofátlanság olyan következetesen, folyamatosan és töretlenül gyakoroltatik, mint Orbán Viktor táborában sok éve, akkor az már nem is pofátlanság. Hanem maga a pofa.

A lopásra és a korrupcióra nézvést a 2010 óta uralkodó rezsim nem csupán a mérték és a szervezettség tekintetében hozott új minőséget, hanem abban is, hogy ezen tevékenységeket beépítette a világ helyes rendjébe.

A 2010 előtti két évtizedben a lopással és korrupcióval kapcsolatos vádakra, akár ültek, akár nem, hatalmi helyzetből is érdemben reagálni kellett. Cáfolni, magyarázni, magyarázkodni, (át)értelmezni, bizonykodni, pirulni, megbánni, párton, koalíción belül meghasonlani, megtisztulást ígérni és kezdeményezni... Vissza is lehetett támadni, de nem lehetett csak arra szorítkozni. Most lehet. Ki lehet és ki kell söpörni a hatalom kommunikációjából minden defenzív elemet. A cáfolat csupán lakonikus deklaráció, a lopás és a korrupció valamennyi területét lefedik a pozitív, kincstári kommunikációs tartalmak. Ahol a valóságban a nagyok földet rabolnak, ott a kicsik földhöz jutnak a kincstári kommunikációban.

Sokáig gondolhattuk, hogy ez pusztán nagyon következetes és egységes kommunikációs stratégia. De végtére be kell látnunk, a társadalmi rend egészére vonatkozó stratégia ez: nem cáfoljuk, amivel vádolnak minket, hanem elfogadtatjuk. Egy új rend alapjaként. A formális cáfolatot tartalmazó kincstári fedőszöveggel együtt. Nem bizonygatjuk, hogy amit teszünk, törvényes, hanem megszoktatjuk, hogy mi nem a törvények hatálya alá tartozunk, hanem azok urai és meghatározói vagyunk.

A nemes nem adócsaló, hanem a nyomorult adófizető nép, a misera plebs contribuens fölött áll. Az urak osztják a jogot, a kiváltságot, a népnek pedig nincs köze ahhoz a világhoz, amelyben ők élnek, kegyeltek, kegyosztók, kegyvesztettek lesznek. A pártállamban sem lehet rákérdezni a pártvezetők és rokonságuk életkörülményeire, villáira, dácsáira, bankszámláira. A hierarchikus fölépítésű egyházak lojális hívei sem tekintik magukat illetékesnek az egyházi vezetők anyagi helyzete tekintetében. Sokféle feudális és diktatórikus változata van annak a rendnek, amelyben egy vezetésre hivatottnak tételezett elit kiemeli magát a vezetettekre érvényes jogrendből. A polgári demokrácián kívül minden rendszer ilyen.

Amikor az első Orbán-kormány első évében Torgyán József a rokonságát lukratív légügyi pozíciókba helyeztette, Kávássy Sándor kisgazda politikai államtitkár kifejtette: „Ősi hagyomány, hogy a nemesi rangot kapott ember egész atyafiságára kiterjednek az előjogok, ezért természetes, hogy a vezető politikusok rokonai is vezető pozíciókat töltenek be állami cégeknél.” Orbán tábora akkor még nem állt készen arra, hogy ezzel a felfogással azonosuljon. De most már igen.

A vezetettek a vezetők dolgában illetéktelenek. Ilyen vezető réteg és ilyen vezetett társadalom alapítása folyik. Aki ezt meggyőződésből vagy/és személyes érdekből pártolja, tudja, hogy ehhez az kell, ami a jogállamban lopásnak és korrupciónak minősül.

„A nép zöme alkalmatlan arra, hogy helyesen hasznosítsa a választójogot”; „az úr [...] hivatva van elmaradt faját nevelni, tanítani, istápolni”; „a falu józan népe nem akar illetéktelenül nagy befolyást az ország kormányzására”. Ez volt Horthy Miklós és a mögötte álló úri rend meggyőződése. Ennek jegyében hajtották végre a választójogi puccsot 1922-ben. Ennek elvtársi változatával semmisítették meg a választójogot és általában valamennyi politikai jogot egy emberöltővel később. Hosszabb távon a vezetők és vezetettek rendi elkülönülése nem fér össze a valóságos tartalommal bíró választójoggal, sem a szabadságjogokkal, sem a jogegyenlőséggel. Mindezeket le kell építeni a kiváltságos rend fölépítésével párhuzamosan.

Lélekállapot és hitelesség szempontjából egyszerű lenne a helyzet, ha azzal az öntudattal állhatnánk ellent ennek, hogy mi mindig a hatalmi kapcsolatokkal összefüggő vagyonosodás ellenfelei voltunk. De nem azok voltunk. Hanem ambivalensek. Szocialisták is, liberálisok is. Tudtuk, hogy a zűrzavarban és mocsokban létrejövő hazai tőkés osztály jelentős részben az előző rendszer hatalmi kiváltságainak fölhasználásával fog megszületni. Mutogathatjuk régi írásainkat: mi böködtünk a tollunkkal, hogy ez minél kevésbé legyen így, de tudtuk, hogy jelentős részben így lesz. E mellé gondoltuk azt, hogy ezáltal mégiscsak létrejön egy sokkal jobb gazdasági rend, amely összefér a jogegyenlőséggel, a szabadságjogokkal, a polgári autonómiával és a nyitott világgal. Ezt jól is gondoltuk. A történelemcsináló kezek sosem maradnak tiszták, de a mocsok jelenléte és teljességre törő uralma között döntő különbség van. Amíg a mocsok mocsok és nem az minősül tisztaságnak, addig elítélhető és korlátozható.

Ha már most valaki arra lenne kíváncsi, miként lehet ezt a különbséget széles körben, sikeresen kommunikálni – hát arról sajnos fogalmam sincs.