A 2010-es dél-afrikai labdarúgó világbajnokság előtt ötven nappal tartott beszédében Jacob Zuma köztárasági elnök úgy fogalmazott, a sportesemény egyszeri és megismételhetetlen alkalmat teremt a kontinens sokszínűségének és rendkívüli potenciáljának bemutatására. Összhangban az elnöki pátosszal, Danny Jordaan, a helyi rendezőbizottság (LOC) vezetője a vébét minden dél-afrikai nagy lehetőségeként aposztrofálta: ellensúlyozva a gyakran borús országimázst, most „megmutathatjuk a világnak, kik vagyunk valójában demokráciánk tizenhatodik évében”, mondta.

Tény, hogy a június 11-ével kezdődő kerek egy hónapban Dél-Afrika az apartheid rendszerből való békés átmenet periódusához fogható médiafigyelmet fog kapni. Tény az is, hogy a globalizáció és a totális mediatizálódás korában a világbajnokságéval megegyező kaliberű megaesemények tökéletesen alkalmasak a rendező ország vagy város képének újraalkotására – vagyis mind politikai, mind gazdasági hozadékuk óriási lehet. Gondoljunk csak a 2008-as pekingi olimpiára: Kína nem titkolt célja volt, hogy egy minden eddiginél költségesebb és látványosabb olimpia lebonyolításával bebizonyítsa, a népi demokrácia és a kapitalizmus kombinációja több, mint életképes.

AP

A kérdés az, hogy a tizenhat éves dél-afrikai demokrácia állapota valóban egyöntetű büszkeségre ad-e okot, illetve hogy egy demokratikus rezsim mennyire tudja befolyásolni az imázsformálást.

Természetesen a világraszóló hírverés csupán egyike a foci-vb előnyeinek. Ezért is lehet, hogy a kontinensen valószínűleg sokan értettek egyet Sepp Blatter FIFA-elnökkel hat éve, amikor Dél-Afrika – a futball-konföderációk közti rotációs elv 2000-es bevezetésének köszönhető – győzelmét kihirdetve azt egyúttal Afrika és a futball győzelmének titulálta. A Grant Thronton könyvvizsgáló cég számításai szerint a verseny és az elmúlt négy év hozzá kapcsolódó beruházásai összesen 93 milliárd randdal (kb. 10 milliárd euró) gazdagíthatják az országot. Ebből nagyjából 13 milliárd randot (kb. 1,4 milliárd euró) tesz ki az eseményre érkező turisták, FIFA tisztviselők és focicsapatok kiadásaiból származó készpénz-bevétel; a túlnyomó részt a kiépített és hátramaradó infrastruktúra-fejlesztés, illetve a sikeres országmarketing nyomán megélénkülő turizmus termeli majd ki a tanulmány szerint. Emellett, legalábbis kormányzati források szerint, a bajnoksággal járó fejlesztések 0,5 százalékponttal emelték a gazdasági növekedést, és 66 ezer munkahelyet teremtettek. Zuma a Financial Times-nak adott interjúja szerint a hullámhegy után következő törvényszerű visszaesést elkerülendő 800 milliárd randot különítettek el a jövő évi büdzsében az infrastruktúra működtetésére és karbantartására.

Ez utóbbi intézkedés szkeptikus olvasata szerint azonban nem elég, hogy a világbajnokságra való felkészülés kb. 33 milliárd randot vett ki az államkasszából, az igazi költekezés a döntő után kezdődik, elég, ha a fokvárosi Green Point stadion költségvonzatára gondolunk. A FIFA kevéssé leplezett nyomására a semmiből felépített méregdrága stadion szomorú mementója lehet annak, hogy a pazar események és az érintett térség fejlődése nem feltétlenül járnak együtt.

Ahogy a 2005-ös választásokat követően a tartomány új miniszterelnöke, Helen Zille (a Demokratikus Szövetség politikusa) által elrendelt vizsgálatból kiderül, a 4,51 milliárd randból felépülő Green Point stadion szinte kizárólag a helyszín képernyőbarát jellegének köszönheti létét: a Tábla-hegy és az Atlanti óceán fantasztikus látképének hatására 2005-ös látogatásakor Blatter állítólag azzal kecsegtette az akkori miniszterelnököt, hogy a vb „arcaként” Fokváros akár az egyik elődöntő helyszíne is lehetne. Márpedig a FIFA szigorú követelményrendszerének értelmében ez a verzió automatikusan aláásni látszott a város korábbi elképzeléseit, hiszen szemben az eredetileg Fokvárosra osztott mérkőzésekkel - amelyek megrendezéséhez elegendő lett volna egy negyvenezer férőhelyes aréna - az elődöntő minimum hatvanezer fő befogadására alkalmas stadiont kíván.

Hogy a városvezetés a tárgyalások során végül is alulmaradt a FIFA érdekeit képviselő és (nem mellesleg) a központi kormány több miniszterét tagjai közt tudó LOC-vel szemben, az mind szimbolikus, mind tényeges következményeire nézve jelentős veszteség. Egyfelől, a Fokváros által eredetileg javasolt Athlone negyed a futballt az antirasszizmus ideájával összekapcsolva az 1970-80-as években fontos szerepet játszott a városrész fiatal generációjának politikai öntudatra ébresztésében és így az apartheid elleni küzdelemben. Másfelől, tükrözve a társadalom-földrajzi minták makacs továbböröklődését, a stadionnak nevet adó városrész az átmenet után tizenhat évvel is a legszegényebb, túlnyomórészt fekete népesség otthona: az Athlone-stadion kiválasztása és az ezzel járó infrastruktúra-fejlesztés így nem utolsó sorban az ő életkörülményeik közvetlen javulását hozhatta volna.

A festői környezetben, ámde a helyi foci történelmi és fizikai kontextusától elszigetelten felépített új Green Point stadion viszont sajnos az egész dél-afrikai rendezésre jellemző kérdést vet fel: kié ez a vébé valójában? Nem csupán arról van szó, hogy egy fejlesztési projekt végül is nem az infrastruktúra-fejlesztésért kiáltó szegénynegyedek integrálásával valósult meg, vagy hogy az imázsformálással nem jár együtt a mélyszegénységre talált tényleges megoldás. Hanem arról, hogy Nelson Mandela tizenhat éves államának politikai és gazdasági elitje az olimpiára készülő autoriter kínai állam gyakorlatához kísértetiesen hasonló eszközökkel igyekszik az afrikai egzotikum és a 21. századi kozmopolita nyugat megfelelő arányát kikeverni. S mivel a nyomornegyedek és az onnan a városközpontba beáramló utcai árusok, koldusok és utcagyerekek tagadhatatlanul a „harmadik világ” kevésbé vonzó oldalát jelenítik meg, őket lehetőleg le kell radírozni a tablóról.

AP

Ahogy közeledett a világbajnokság, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az elszegényedő vidéki területekről a nagyvárosokba vándorló, illetve az óriási munkanélküliség miatt tömegesen leszakadó rétegek számára a bajnokság semmit nem tartogat. (Kivétel lehet talán a Johannesburgban kiépített buszrendszer, ami megfizethető tarifáival végre beköti a városi közlekedésbe a szegénynegyedeket, s ez hosszútávon örömteli fejlemény még akkor is, ha az elmúlt hónapokban azért olykor lázadás-közeli helyzet alakult ki emiatt a tömegközlekedés funkcióját betöltő, kenyerüket így bizonyára elvesztő minibusz taxisok körében.)

De hogyan is igyekeznek a vébéből származó "hivatalos" nyereség érdekeltjei kizárni az esemény közeléből a zavaró elemeket? Bár gyakran hangoztatott ígéret volt, hogy a nagyvárosok informális gazdaságának gyalogjai, az utcai árusok is profitálni fognak a turistaáradatból, a FIFA kereskedelmi partnereinek monopolhelyzetét bebiztosítva a házigazda városok rendeleti úton ún. „exkluzív kereskedelmi zónákat” vontak a stadionok és az ezek falain túl felépített nyilvános rajongói területek köré. A verseny idejére tehát kitiltották az árusokat azokról a helyszínekről, ahonnan a legnagyobb forgalmuk származhatott volna, s ugyan esetenként felkínáltak nekik alternatív helyszíneket, minthogy ezek kiesnek a valódi turistafogalomból, a gyakran egyedüli családfenntartó szerepét betöltő árusok minden bizonnyal csak töredékét fogják tudni megkeresni remélt bevételüknek.

Aztán a városkép szépítése jegyében rendőri akciók távolítják el a nemkívánatos egyéneket a láthatárról: Durbanben a begyűjtött utcagyerekeket olykor egyszerűen kirakják a városhatáron túl a rendőrautóból, míg Fokváros hajléktalanjait a hírhedt Blikkiesdorp táborba telepítik.

És ezzel el is érkeztünk a világbajnokság fejlesztéspolitikájának legsúlyosabb aspektusához, a tömeges kilakoltatások jelenségéhez. A magukat a legtökéletesebb színben feltüntetni kívánó dél-afrikai városok ugyanis nemcsak az ügyes helyszínválasztással próbálják takargatni a nagyon is létező nyomort, hanem minden eszközzel igyekeznek felszámolni a frekventált területeken elhelyezkedő nyomortelepeket, anélkül hogy alternatívát, vagy megoldást kínálnának az ott élőknek. Johannesburgban és Fokvárosban egyre gyakoribb, hogy hivatalos vagy törvénytelenül működő (de kritikus hangok szerint az önkormányzatok által toborzott) felfegyverkezett egységek erőszakkal bírják azonnali távozásra a nyomortelepek lakóit. Az ilyen kitelepítések végállomása általában egy, a városközponttól távol eső tranzit tábor vagy gyűjtőtábor (’relocation camp’), ahol - az elnevezések hangulatának megfelelően - embertelen élet vár a kunyhólakókra.

A hullámvaslemezből összetákolt, egyenletes sorokba rendezett barakkok nem véletlenül keltik kényszerű lakóikban a koncentrációs táborok képzetét. Annak a jóindulatú-naiv feltételezésnek, amely egyesekben felmerül, s amely szerint mégiscsak jobb dolguk lehet a hajléktalanoknak ezekben a város által működtetett egységekben, teljes mértékben ellentmond a kilakoltatottak tapasztalata. A központtól messze felhúzott táborokban élők a nagy távolság, s a megtöbbszöröződő útiköltségek miatt jóformán teljesen elszigetelődnek a várostól, s a civilizáció minden intézményétől: az iskoláktól, kórházaktól, szabadidős tevékenységektől, és nem utolsó sorban a meglévő vagy potenciális munkalehetőségektől. És szemben a nyomortelepek vibráló közösségi életétől, a táborokat üres vegetáció jellemzi, nem is beszélve arról, hogy túlterheltségük, illetve a fenntartó egyszerű hanyagsága miatt az életfeltételek is embertelenek itt: nincs áram és csatornarendszer, a közös wc-k és vizesblokkok pedig legtöbbször használhatatlan állapotban vannak.

Igaztalan lenne persze azt állítani, hogy a kilakoltatások a világbajnokságra való felkészüléssel jelentek meg: korábban is jellemző volt, hogy egy-egy nagyberuházás érdekeltjei akár törvénytelenül is felszámolták az útjukban álló bádogvárosokat.

Ugyancsak távol állna a valóságtól az a feltételezés, hogy a nagyvárosokban burjánzó nyomortelepeken idilli az élet. Hasonlóan más világvárosokhoz, ahol az univerzális szolgáltatás kora lejárt, vagy ahová soha nem is érkezett el, a városi infrastruktúra egyenlőtlenül fejlődik, ami azt jelenti, hogy a telepeken a fejlődés megállt.

Mégis, a „harmadik világ” országaiban a vidék és a nagyváros között tátongó szakadék miatt a boldogulás esélyét ezeknek az embereknek a számára még mindig leginkább a városi élet tartogatja. Dél-Afrikában nem volt ez másképp az apartheid korszakában sem, s – a kisebbségi önkényuralom minden igyekezete ellenére – a városokban felbukkanó fekete nyomortelepek a politikai ellenállás kulcsfontosságú színterei voltak. Egy évtizeddel az átmenet után újra azzá váltak: a hasonló szervezetek közül legnagyobbként és talán leghíresebbként, a 2005-ben Durbanben megalakuló Abahlali baseMjondolo (szó szerint: ’az emberek, akik a kunyhókban laknak’) mára több tízezer nyomortelepes érdekeit képviselve országszerte küzd a humánusabb életkörülményekért és a kilakoltatások ellen. (Az ő küzdelmük eredménye, hogy Durbanben jelenleg nincsenek erőszakos kilakoltatások.)

Hogy az 1994 óta hatalmon lévő kormánypárt, az Afrikai Nemzeti Kongresszus egyre erősödő (de nem pártosodó!) politikai ellenzékét a demokratikus elveken működő nyomortelepes mozgalmak jelentik, arra a sajnálatos tényre utalnak, hogy a – gyakran az Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank mintapéldányaként emlegetett, és ennek megfelelően szigorú gazdaságpolitikát folytató - a sokáig földalatti pártként működő Afrikai Nemzeti Kongresszus, amely kilencventől Nelson Mandela vezette pártból lett -ANC-kormányok nem váltották be eredeti ígéretüket: „Jobb életet mindenkinek!”.  Ahogy a fentiek sejtetni engedik, ezen a labdarúgó világbajnokság sem fog sokat segíteni.

Selmeczi Anna

a szerző a CEU doktori hallgatója, terepmunkája során részt vesz az Abahlali baseMjondolo mozgalom munkájában