Volt ennek a köztársaságnak egy kedves népszokása valaha, a száz nap türelem. Ennyi időt kért Antall József, azóta se veszik komolyan azt, aki ennél korábban kéri számon egy új kormányon a tetteit.

Elmúlt az Orbán-kormány hatszázadik napja is. Ma viszont már az a komolytalan, aki még mindig várja a nekigyürkőzést. Megvolt, ennyit ért: bóvli.

Tudom, lennének még ötleteik, de az eddigiek alapján azok is csak a bajt fokoznák, meg a nemzetközi helyzetet. És egyre hatékonyabban tudják kavarni a szart, ugyanis az eddigi kormányzás egyetlen eredménye egy óriási fakanál: az állampárt. Amely által minden őrült ötlet napok alatt eljuthat a látomástól a törvényig. Hoffmann Rózsát felidegesítik a diszkós fiatalok, másnapra kész a kijárási tilalom. Ennek a bolond gőzhengernek lesz ma a keresztelője.

Nehéz ezt másnak nevezni, mint bukott kormányzásnak, ahhoz Schmitt Pál kell, hogy ezt hegyesre nyalja. De mire ez kiderült, bebetonozták magukat. A magyar politikát eltérítették, írja a New York Times; ebben a gyorsnaszádostól merőben különböző hasonlatban mi az utastérben vacogó, gyámoltalan civilek vagyunk, akik semmit sem tehetnek a terrorista ellen, legfeljebb remélhetik, hogy nem puffantják le őket a géppel együtt. Az ítélet nem hazánk befeketítése, ellenkezőleg: Kim Lane Scheppele testével védi a magyarságot, fehér blúzban veti magát a tankok elé, amikor azt bizonygatja, hogy a kormány ámokfutását a magyarok nem helyeslik, csak éppen tehetetlenek.

Hálásak lehetünk ezért a jóindulatért, rá vagyunk szorulva. Csak a figyelmes, barátságos szemlélő veszi észre, hogy a világ elleni magánháborúnk nem a magyarok vademberségéből ered. Ugyanis eddig nem adtuk sok jelét a különvéleményünknek.

A külföldet nyugtalanító teljhatalmi törekvések Magyarországon nem vetettek akkora hullámokat, mint odakint. Úgy tűnhetett eddig, hogy ezek lényegtelen dolgok, és ha nyugaton nem tetszik, az az ő bajuk. Éveken át magyarázták különféle európai értelemben vett értelmiségiek, hogy a szólásszabadság, a pluralizmus meg az alkotmánybíróság valamennyire azért közügy. Nem nagyon ment át. De van most már praktikus oka annak, hogy legalább úgy tegyünk, mint akik nem eszik meg ezt a vezérelvű maszlagot. Amikor arról folyik az izgalmas vita a CNBC-n, hogy „miképpen lehetne megbüntetni Orbán Viktort”, akkor erősen ajánlott a célszemélytől távolabb húzódni. Azoknak is, akik eddig a zsebében laktak.

Csapásokat adunk, és csapásokat kapunk. Sajnos mi akkor is magunkat verjük tökön, amikor adni készülünk, de ettől még kapunk is. Orbán manőverei ellencsapással fognak járni, csak az a kérdés, kit hogyan talál meg.

Két módon lehet egy nemkívánatos kormányt gyengíteni: szőnyegbombázással, az ország egészét sújtó szankciókkal, vagy precíziós eszközökkel. Utóbbi akkor működhet, ha megállapítható, hogy az ország kellemetlen viselkedéséért néhány konkrét figura felelős. Azokat össze lehet gyűjteni egy franciakártya-pakliba. Ha a nép az őrült vezérrel tart, akkor viszont csak a totális háború marad.

Ahol látszik, cselekszik és gyarapodik az ellenzék, ott tudja a világ, hogy nem az egész nép háborodott meg. Hogy élnek dolgozók itt, költők is bűntelen. Hogy nem vagyunk reménytelenül alattvalók, és kár lenne végleg tönkretenni ezt a kis országot, mert nem tízmillió agresszív kismalac lakja.

Az ellenállás nem értelmetlen, és főleg nem árulás. Magyarország, a hazánk jó híre múlik rajta.