Szar lesz itt nemfideszesnek lenni – ez Orbán választási ígérete.

 

Ásítóan unalmasnak tűnt ez a beszéd, mintha maga a szónok is unta volna magát, menne inkább haza meccset nézni, vagy meghallgatná még egyszer a Gyurcsányét. Telikúrta az Árpi egy csomó közmondással, konkrétan még valami kínai kommunistától is, a saját gyereke röhög rajta, de ezt akarják hallani, hát nesztek.

Amit elmond, az amúgy folyik nemhogy a csapból, de a konnektorból és a gázcsövön át is. Csökken a rezsi, szabadságharc van, a kommunisták gonoszok, és mindenben nekünk van igazunk. Leszokott már ő arról, hogy el akarjon bármit magyarázni, vagy akármivel is elszámolni. Interjút csak az udvari bolondoknak ad, előre egyeztetett kérdésekkel. Senkinek nincs joga szembesíteni azzal, mit beszélt akár egy évvel ezelőtt.

Ezért nem is magyaráz, hanem dalol. Pengeti a bejáratott húrokat, és meg is elégszik azokkal, akiknek ennyi elég. Nem fog kepeszteni azok figyelméért, akik nem szeretik őt, és visszakérdeznek. Vagy bármiről mást gondolnak.

Ennek viszont nem egy jelét adta. A gyerekei trollkodásnak hívják ezt. Azt például megtudtuk, hogy Horthy-emlékmű ügyében nem szándékozik hátrálni, mert nehogymá’ mások mondják meg, hogyan emlékezzünk. Konkrétan itt csak a zsidókról van szó, akik nem átallották óvatosan felemelni az ujjukat, és udvariasan szólni, hogy ez az arkangyal-értelmezés azért kissé erős, az ő nagymamájuk, netán ők maguk másképp emlékeznek a zsidótörvényekre a megszállás előttről, meg a magyar részvételről utána. Hát kapják be a zsidók! mi közük van hozzá, ütik bele a metélt horgas orrukat mindenbe. Hadd döntsük már el, arkangyalnak gondoljuk-e magunkat visszamenőlegesen.

De már a megfogalmazás is valami egész megvadult paranoiát tükröz: ilyet szól, hogy „meg akarják mondani, hogyan emlékezzünk”. Holott a zsidók csak azt akarták elmondani, hogyan történt. Ez nem akarat kérdése, hanem tény.

Vagy amikor odaröffen, hogy „köszönet Schmitt Pálnak”. Arról az emberről még az odasereglett szerelmesek és kitartottak sem gondoltak semmi olyat, hogy alkalmas lenne, netalán okos, vagy bármi egyéb, mint odaadó. De ő kifejezetten megköszöni neki az alaptörvényt, a hatszor átgyurmázottat. Mit akar ezzel mondani a költő? Hát egyrészt azt, hogy ahhoz az alkotmányhoz tényleg egy Schmitt Pál kellett, hogy átmenjen. Másrészt hogy az ország-világ előtt hazudozó, halálciki udvaronc sem lehet bukott ember, ha lojális. És hogy nem, semmilyen ügyben nincs beismerés, hátrálás, kompromisszum. Vagyunk mi, és van az ellenség. Az ellenségnek definíció szerint nincs igaza semmiben. Épp csak a vak komondort nem veszi védelmébe.

Na, ez már valami. Mégsem olyan tartalmatlan ez a beszéd, mint amilyennek a túltenyésző idézetekből tűnik. A konszolidációs ígéretek és jóslatok ezennel ejtve. Orbán Viktor csak azoknak akar megfelelni, akik bárhová követik, és akkor sem ugatnak be, amikor aztán vérző fejjel tapogatózva keresik a kijáratot. A többiek meg ne akarjanak beleszólni semmibe.

A zsarnokgyík ígérete

(Zsarnokgyík, fn.: hamvába holt magyarítási kísérlet a Tyrannosaurusra. Nem jött össze: nem mindenre elég a magyarság.)

Mármost ez a leosztás a Fidesz táborát tekintve azt jelenti, hogy legfeljebb kétmillióan mondják azt másik hatmilliónak, hogy kuss a nevetek. És csak ne fellebbezgessetek, mert egyenként lesztek levadászva.

Nem egy nagyvonalú ajánlat ez Magyarországnak. Pedig belefért volna az is: bejelenthetett volna valamit, bármit, akár valami nyomorult szoborról, ami azt üzeni, hogy nem mindenkit szopatunk meg, aki nem ért velünk egyet. Felgyűltek itt rétegek és irányzatok, akiknek sérelmeik keletkeztek, és jól esne valami biztatás, hogy nem ez az ámokfutás fog folytatódni még négy évig, hanem lesz valami kiegyezés, esetleg béke. De nem, nem lesz. Akik eddig jogfosztottak voltak, azok is maradnak. Akik megérezték a csizma talpát, azok jobb, ha hozzászoknak.

A békés egymás mellett élés nem opció. Aki nem lép egyszerre, az agyagba lesz döngölve. És még az a kétmillió is csak tessék-lássék lép egyszerre; a templomot kihagyják, ha nincs kamera, nem hiszik, csak félik az istent.

Orbán beszéde egy megismételt hadüzenet. A gyűlölet és a szívatás célpontja mindenki, aki akár csak egy emlékmű vagy neadjisten rezsiharc dolgában másként gondolkodó. Aki nincs velünk, az ellenünk van – a jelszó régóta nem változott.

Tehát hatmillió ember vagy semmit sem gondol a világról, vagy legalábbis kapiskálnia kell, hogy neki ez a rendszerváltás már megint nem jött be. Most is csak a fent nyalakodó kevesek jártak jól, nekik köszönik meg az alkotmányt is, a többiekkel meg következetesen kiszúrnak. Az ő gyerekeik sehogy se lesznek doktorok, még úgy sem, mint Schmitt Pál.

Valamiért mégsem akarnak szavazni. Hanem átengedik a döntést azoknak, akiknek elég ennyi. Senki sem hitette el velük, hogy változtathatnak a sorsukon. Pedig lám, a miniszterelnök most mondta a szemükbe, hogy  az sanyarú lesz. Épp csak oda kellene menni hozzájuk, és meggyőzni őket, hogy ez nem ennyire szükségszerű.

De nincs senki, akinek ezt elhinnék. Most legalább egyértelmű, ki az úr a háznál; a miniszterelnöktől a helyi és munkahelyi káderig. El sem tudják már képzelni, hogy lehet enélkül élni. Szeretik Nagy Testvért. Legalább kétmillióan, és az neki elég.