Lehetett-e újabb pilóta-öngyilkosság az Air India júniusi tragédiája?
Nemcsak a gépeket kell karbantartani, hanem a pilóták lelkét is.
Ungváry Krisztián írása a kormány emlékmű-állítási buzgalma mögött meghúzódó történelemhamisításról.
Január 17-én hoztak egy döntést a német megszállási emlékműről; erről azóta többen is megemlékeztek. Remélhetően Párkányi Raab Péter munkájának esztétikai kvalitásairól – pontosabban annak hiányairól – a későbbiekben is lesz még szó. A továbbiakban csupán azzal szeretnék foglalkozni, hogyan hamisítja meg ő és a Budapest Galéria a történelmet annak érdekében, hogy ez a Kerényi Imre színvonalú szobrászati munka közterületre kerülhessen. Ez annál is inkább indokolt, mivel e történelmi kérdést megjelenítő emlékmű esetében a megrendelő csupán arról feledkezett meg, hogy történészi szakvéleményt is csatoljon a pályázat elbírálásához. Írásom ezt a hiányosságot kívánja pótolni.
Az alkotó értékelése szerint a koncepció „a művészettörténet eszközeihez nyúl, a kultúrtörténet figuráit idézi meg allegorikus alakjaival. (…) Két kultúra jelenik meg: az egyik, amely úgy gondolja hogy erősebb (de mindenképpen agresszívebb) fölétornyosul (teszi ezt egy építészeti környezettel, a timpanonnal) rátelepszik a másik szelídebb lágyabb vonalú alakra, Magyarországot képviselő Gábriel arkangyal figurájára, aki a kultúrtörténetben, vallástörténetben Isten embere, Isten ereje, az Isteni erő [sic!]. (…)
Gábriel arkangyal (…) a Hősök terén a felhők között jár. Az én kompozíciómban leigázott, a földre került. (…) alakja szép és szelíd. Teste tökéletes, tekintetében nem jelenik meg rémület. Arca szelíd, szeme csukva. A kompozíció magyarázza meg, hogy rémálommá lesz az álom. (…) A romokká tört, szárnyait szegett kultúrára egy nagyobb hatalom telepszik rá, ez a Harmadik birodalom, illetve az azt megjelenítő náci szimbólum: a birodalmi sas. Formai megfogalmazásában tökéletes ellentétje Gábriel arkangyal alakjának. Ez a birodalmi sas a logókon, jelvényeken “tömeggyártott eszközön” megjelenített jelek, jelvények, jelképek életrekelt szárnyasa. Végigrepül, végigsöpör a világon. Hamar elér hozzánk és bekebelezi Magyarországot, hogy megbékjózza [sic!], gúzsbakösse lakosait.”
Melocco Miklós és Benedek György szobrászművészek véleménye szerint a mű koncepciója „példátlan és kiemelkedő az egyértelmű szimbólumok mögött meghúzódó mögöttes tartalmak érzékeltetésében is. (…) történelmi beágyazottsága sem mindennapi. (…) Több mint 200.000 lengyel menekültet fogadhattunk be. 1943-ig békés állapotok uralkodtak itthon. A tömegmészárlással megérkező német hadsereg, a nyilaskeresztes fiókáival megölte az országot, rabszolgányi magyart hagyott volna meg ideiglenesen. Az emlékművön ezért változik a stilizált kép riasztóan természetelvűvé.”
Meglep ez az indoklás, mert kevesebb történelmi torzítás összehordása is elég ahhoz, hogy egy egyetemi vizsgán megbuktassák a hallgatót. Nem beszélve arról, hogy a történtek fényében meglehetősen otromba szimbolikát alkalmaz a tervezett emlékmű. Tokfalvi Elek joggal mutatott rá tegnapi írásában, hogy a nácinak titulált sas alkalmazása egyáltalán nem a náci, hanem a német nemzeti jelképek használatát jelenti és ezzel művészetileg és politikailag egyaránt ízléstelen. Magyarán ugyanolyan, mintha mondjuk Szlovákiában vagy Romániában a turulmadarat vagy a Szent Koronát tennék meg egy nemzeti sérelmeket ápoló emlékmű központi, megvetendő figurájaként – és amire van is néhány sajnálatos példa. Ezzel viszont most Magyarországnak is sikerült Ján Slota és Gheorge Funar esztétikai színvonalára süllyednie.
Az ízléstelen esztétikai megvalósítás nincs meg történelemhamisítások nélkül. Kezdjük sorjában:
Végezetül meglehetősen alantas érvelés, hogy az emlékmű „minden áldozatnak emléket kíván állítani” – mint ahogyan azt Rogán Antal mondta. Nagy különbség van ugyanis aközött, hogy az áldozatok e szám szerint rendkívül csekély része a német megszállók áldozata lett, míg többségüket – bátran mondhatjuk, több mint 99%-ukat – először a magyar hatóságok tették áldozattá a lelkesen végrehajtott deportálással, és ebből is elsősorban ők profitáltak, nem a német fél, aki Auschwitzban már csak szinte teljesen kifosztott, jegygyűrűjüktől is megfosztott szerencsétleneket vehetett át.
Az a szándék, amely egy oldalra tereli a gyilkost és az áldozatot, több mint szerencsétlen. Itt viszont ez történik. Központi holokauszt-emlékmű létesítése az illetékeseknek eszébe sem jutott, nem véletlenül, mert akkor a magyar felelősségről is beszélni kellene. Nemes gondolat volna, hogy együtt gyászoljon az, akinek nagyapja elesett a Don-kanyarban katonaként, meggyilkolták munkaszolgálatosként (többségük éppen a honvédségi elöljáróik erkölcstelen magatartása miatt pusztult el), és azok, akiket a magyar hatóságok 1944-ben elhurcoltak, majd a német (illetve 1944 októbere után sokszor a magyar) hatóságok meggyilkoltak. A tervezett emlékmű esetében éppen ezt zárják ki azzal, hogy a legcsekélyebb empátiát sem mutatják az áldozatok azon csoportja iránt, akiknek áldozati státusában a magyar hatóságok viselkedése döntő szerepet játszott.
Ha valaki azt gondolná, hogy ez az emlékmű egy egyszeri elcsúszás, hasonlóan mint a debreceni anyatejállomás „véletlen” megszüntetése, ki kell ábrándítanom: az emlékmű csupán logikus folytatása az alkotmány hamis preambulumának, része annak a nemzeti hazugságnak, amely 1944 kapcsán idén az „embermentés évére” kíván emlékezni anélkül, hogy a tettesek dimenzióit ismertetné, és része annak a kormányzati taktikának, amely százmilliókat osztogat el történelmi kutatóintézeteknek úgy, hogy a döntésről semmilyen tudományos egyeztetést sem folytat.
Végszóként egy szerény javaslat. Magyarországról elvileg egyetlen nőt sem deportáltak hüvelyi motozás nélkül, nehogy kárt szenvedjen a nemzeti vagyon. A motozónők végzett munkájáról pontos kimutatások vannak, sőt azt is tudjuk, hogy a nemzeti vagyon kímélése és a gyorsaság miatt munkájuk során nem cseréltek gumikesztyűt, egész nap egyet használtak fertőtlenítés nélkül. Nem Gábriel arkangyal szimbolizálja ezt az eljárást, de ha emlékművet kívánnak állítani, akkor állítsák azt a motozónőknek. A hely ideális, mivel a Nemzeti Bank előtt áll, így a nemzeti vagyon megmentésének szimbolikája is kitűnően érvényesülhetne. Jobb volna azonban, ha közpénzek pazarlása helyett csak szégyellnék magukat azok, akik tisztára kívánják mosni a gyalázatot.
Nemcsak a gépeket kell karbantartani, hanem a pilóták lelkét is.
A háború mellett harc folyik az élelmiszerért, és repedezik a klánok és a Hamász hallgatólagos paktuma.
Vihart kavart a Kneecap fellépése a Sziget Fesztiválon, a kormány után több mint 150 művész is azt követelte, hogy mondják le a koncertet.
Az influenszernek bíróság elé kellett állnia, de hozzászólása még a bírót is megnevettette.