Üzlet lehet a kortárs irodalom
3 perc
2004.04.13. 14:36
Az erőteljes marketingstratégiával dolgozó, olykor kétes értékű műveket is vállaló, ám igen sikeres Ulpius-ház könyvkiadóra fújt az irodalmi szakma egy része. Most viszont jónevű fiatal szerzők írtak alá a kiadóhoz, s a rangos JAK (József Attila Kör) is együttműködést kezdett vele. Szakmai elismerés vagy az agresszív marketing eredménye mindez?
Az Ulpius-ház kiadó megjelenése és működése a hazai irodalmi-kiadói színtéren hosszú idő óta viták kereszttüzében áll. A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete 2002-ben az Év könyvkiadójává avatta az Ulpiust, ám a szakma fanyalog.
Több kiadó követi azt a stratégiát, hogy az úgymond igényes irodalmat, vagy éppen a kis példányszámokra számot tartó kortárs irodalmat bestseller-gyanús, ám olykor "necces" könyvekből tartják el. Az Ulpius több kiadványa lett azonban vörös posztó a szakma szemében.
Salinger Richárd fiatalosnak nevezett, de inkább csak vagánykodó regénye, az Apám beájulna, Catherine Millet intellektuálisnak mondott pornója, Bolgár György pornográf intellektualizmusa, Mátéffy Éva giccsbe hajló debütáló kötete kifejezetten ilyen volt. De a kiadó egyik zászlóshajója, Gerlóczy Márton is megosztotta a kritikai közvéleményt. Kapott hideget-meleget: a húszezres eladásnál járó fiatal prózista művét tehetségesnek, de kiforratlannak nevezték, a kiadót pedig felelőtlenséggel vádolták, amiért - szenzációt kiáltva - egy félkész írót dobott a média mélyvizébe.
Legutóbb egy kereskedelmi rádió műsorában csapott össze ez ügyben Károlyi Csaba kritikus és a kiadó vezetője, Kepets András. Nem jutottak sokra egymással. Kepets sokszor érvel olyanformán, hogy a szakma tulajdonképpen féltékeny a kiadó és a szerzők sikerére, amikor nekiesik a fenti köteteknek. Az nem világos, hogy a kritikusok miért féltékenykednének, ám az tény, hogy a könyvszakmában akadhatnak ilyen érzelmek.
A többnyire szemérmesen reklámozott és eleve eladhatatlannak gondolt kortárs magyar irodalomban szokatlan marketingstratégiákat használnak: akárha mosószert adnának el, olyan rámenősen reklámoznak egy-egy új kötetet, keményen vetik be a PR fegyverarzenálját könyveik megismertetésére. Az Ulpius sikerrel végzi azt, amit sokan még elképzelni se igen tudnak: mediatizálja és jó hatásfokkal adja el az irodalmat (is). PR-stratégiájuk hatékony, képesek hírértékű eseményeket generálni, napilapok kultúra rovataiban, a szinte bevehetetlen falú kereskedelmi médiában is felbukkan a nevük. És úgy hírlik róluk, mostmár van pénzük is; ha úgy tetszik, arra is, hogy kockáztassanak.
A külföldi kortárs irodalommal, majd a fenti vegyes fajsúlyú kötetekkel induló Ulpius most a hazai kortárs és - nem utolsó sorban - kritikailag is elismert irodalom területére lépett. A kiadóhoz szerződött Cserna-Szabó András, Hamvai Kornél, Hazai Attila, Karafiáth Orsolya, Maros András, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Teslár Ákos; mind a jó nevek a kortárs színtéren.
A fiatal írókat tömörítő JAK (József Attila Kör) pedig, amely most stratégiai együttműködést kötött az Ulpius-szal és oda vitte könyvsorozatát, kifejezetten szakmai legitimációt jelent a kiadónak.
Az Ulpius azonnal sajtóhírt csinált az eseményből, ide időzítve még egy bejelentést: írói műhelyt, afféle iskolát indítanak. Új, az első kötetük előtt álló szerzőket hoznak össze már neves írókkal, hogy szakmai konzultációk során a fiatalok szövegein dolgozzanak. Noha jobb kiadóknál ez azért igenis szerkesztői feladat, az iskola beindulása mégis izgalmas fejlemény lehet, már csak azért is, mert minálunk - nem úgy, mint a világ más tájain, egyes egyetemeken - nemigen vannak kreatív írás-kurzusok. Folyóiratoknál végeznek ilyenfajta műhelymunkát, Lengyel Péter az ELTE-n tartott írói szemináriumot, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tananyag a drámaírás és újabban forgatókönyvírói osztály is van, de a prózaírói mester-tanítvány viszony ilyen keretek között még szokatlan.
A verseny megjelenését ezen a szűk piacon mindenképp üdvözölnünk kell, s a szerzők választásán sincs sok csodálkoznivaló: a kiadó nem pályázik a kultúrafinanszírozás pénzére, saját kockázatra hozza ki a köteteket és foggal-körömmel küzd a sikerükért. Viszont gyanítható, hogy a pénzért kapni is akar valamit a több évre exkluzív szerződést kötő íróktól: biztosan eladható szövegeket. Kepets ki is jelentette, sokra értékeli és szereti a "szövegirodalmat", de célja, hogy a kiadó könyveit nagyon sokan olvassák. Azt most hagyjuk, hogy a mondatban a szövegirodalom végső soron pejorálóan hangzott-e el, vagy sem, azt is, hogy helyes-e a szembeállítás. A kérdés az, kötelezi-e valamire a fenti esztétika a szerzőket? Kell-e engedményt tenni az eladhatóság szempontjai miatt?
Kiderül a következő hónapokban. Ami biztos: az összes többi kortárs irodalmat kiadó vállalkozás lépéskényszerbe került. Hatékonyabb PR, átgondoltabb reklám kell - és erre pénzt kell teremteni - ha állni akarják a versenyt. Ám gyanítható, a kísérlet sikerét ők is izgatottan várják: mi történik, ha a jelenlegi körülmények között, amikor kétmillió forint már szinte elérhetetlen ráfordításnak tűnik, komolyabban invesztál valaki eddig rétegszerzőkként számon tartott írók könyveibe.
Több kiadó követi azt a stratégiát, hogy az úgymond igényes irodalmat, vagy éppen a kis példányszámokra számot tartó kortárs irodalmat bestseller-gyanús, ám olykor "necces" könyvekből tartják el. Az Ulpius több kiadványa lett azonban vörös posztó a szakma szemében.
Salinger Richárd fiatalosnak nevezett, de inkább csak vagánykodó regénye, az Apám beájulna, Catherine Millet intellektuálisnak mondott pornója, Bolgár György pornográf intellektualizmusa, Mátéffy Éva giccsbe hajló debütáló kötete kifejezetten ilyen volt. De a kiadó egyik zászlóshajója, Gerlóczy Márton is megosztotta a kritikai közvéleményt. Kapott hideget-meleget: a húszezres eladásnál járó fiatal prózista művét tehetségesnek, de kiforratlannak nevezték, a kiadót pedig felelőtlenséggel vádolták, amiért - szenzációt kiáltva - egy félkész írót dobott a média mélyvizébe.
Legutóbb egy kereskedelmi rádió műsorában csapott össze ez ügyben Károlyi Csaba kritikus és a kiadó vezetője, Kepets András. Nem jutottak sokra egymással. Kepets sokszor érvel olyanformán, hogy a szakma tulajdonképpen féltékeny a kiadó és a szerzők sikerére, amikor nekiesik a fenti köteteknek. Az nem világos, hogy a kritikusok miért féltékenykednének, ám az tény, hogy a könyvszakmában akadhatnak ilyen érzelmek.
A többnyire szemérmesen reklámozott és eleve eladhatatlannak gondolt kortárs magyar irodalomban szokatlan marketingstratégiákat használnak: akárha mosószert adnának el, olyan rámenősen reklámoznak egy-egy új kötetet, keményen vetik be a PR fegyverarzenálját könyveik megismertetésére. Az Ulpius sikerrel végzi azt, amit sokan még elképzelni se igen tudnak: mediatizálja és jó hatásfokkal adja el az irodalmat (is). PR-stratégiájuk hatékony, képesek hírértékű eseményeket generálni, napilapok kultúra rovataiban, a szinte bevehetetlen falú kereskedelmi médiában is felbukkan a nevük. És úgy hírlik róluk, mostmár van pénzük is; ha úgy tetszik, arra is, hogy kockáztassanak.
A külföldi kortárs irodalommal, majd a fenti vegyes fajsúlyú kötetekkel induló Ulpius most a hazai kortárs és - nem utolsó sorban - kritikailag is elismert irodalom területére lépett. A kiadóhoz szerződött Cserna-Szabó András, Hamvai Kornél, Hazai Attila, Karafiáth Orsolya, Maros András, Nagy Koppány Zsolt, Orbán János Dénes, Teslár Ákos; mind a jó nevek a kortárs színtéren.
A fiatal írókat tömörítő JAK (József Attila Kör) pedig, amely most stratégiai együttműködést kötött az Ulpius-szal és oda vitte könyvsorozatát, kifejezetten szakmai legitimációt jelent a kiadónak.
Az Ulpius azonnal sajtóhírt csinált az eseményből, ide időzítve még egy bejelentést: írói műhelyt, afféle iskolát indítanak. Új, az első kötetük előtt álló szerzőket hoznak össze már neves írókkal, hogy szakmai konzultációk során a fiatalok szövegein dolgozzanak. Noha jobb kiadóknál ez azért igenis szerkesztői feladat, az iskola beindulása mégis izgalmas fejlemény lehet, már csak azért is, mert minálunk - nem úgy, mint a világ más tájain, egyes egyetemeken - nemigen vannak kreatív írás-kurzusok. Folyóiratoknál végeznek ilyenfajta műhelymunkát, Lengyel Péter az ELTE-n tartott írói szemináriumot, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen tananyag a drámaírás és újabban forgatókönyvírói osztály is van, de a prózaírói mester-tanítvány viszony ilyen keretek között még szokatlan.
A verseny megjelenését ezen a szűk piacon mindenképp üdvözölnünk kell, s a szerzők választásán sincs sok csodálkoznivaló: a kiadó nem pályázik a kultúrafinanszírozás pénzére, saját kockázatra hozza ki a köteteket és foggal-körömmel küzd a sikerükért. Viszont gyanítható, hogy a pénzért kapni is akar valamit a több évre exkluzív szerződést kötő íróktól: biztosan eladható szövegeket. Kepets ki is jelentette, sokra értékeli és szereti a "szövegirodalmat", de célja, hogy a kiadó könyveit nagyon sokan olvassák. Azt most hagyjuk, hogy a mondatban a szövegirodalom végső soron pejorálóan hangzott-e el, vagy sem, azt is, hogy helyes-e a szembeállítás. A kérdés az, kötelezi-e valamire a fenti esztétika a szerzőket? Kell-e engedményt tenni az eladhatóság szempontjai miatt?
Kiderül a következő hónapokban. Ami biztos: az összes többi kortárs irodalmat kiadó vállalkozás lépéskényszerbe került. Hatékonyabb PR, átgondoltabb reklám kell - és erre pénzt kell teremteni - ha állni akarják a versenyt. Ám gyanítható, a kísérlet sikerét ők is izgatottan várják: mi történik, ha a jelenlegi körülmények között, amikor kétmillió forint már szinte elérhetetlen ráfordításnak tűnik, komolyabban invesztál valaki eddig rétegszerzőkként számon tartott írók könyveibe.