Üldözési mánia a NER-ben: titkosszolgálati logikával gyártják az új ellenségképeket
A NER immár nemcsak uralkodni akar, hanem hinni is szeretne abban, amit állít, máskülönben egyre inkább megkérdőjeleződne saját identitása is. Ha a rendszer döntéshozói biztonsági fenyegetésként tekintenek az ellenzéki szereplőkre, a kormánykritikus sajtóra, az EU-ra vagy a civil társadalomra, akkor minden eszközt legitimnek érezhetnek velük szemben – akár a jogállamiság keretein kívül is.
„A barátaimnak mindent, az ellenségeimnek törvényt” – szól a cinikus mondás, melyet a néhai venezuelai diktátornak, Hugo Cháveznek tulajdonítanak. A rövid, de beszédes szentencia tökéletesen megvilágítja azt a politikai gyakorlatot, amely az autoriter vezetők sajátja: a joguralom leple alatt működtetett hatalomgyakorlást, ahol az igazságszolgáltatás gyakorta válik eszközévé a politikai leszámolásnak. Az efféle rendszerekben a jogot nem egyenlően, hanem szelektíven alkalmazzák, többek között a lojalitás jutalmazására, vagy épp az ellenállás megtörésére.
A jog bunkósbotként történő használata természetesen nem új keletű jelenség, ám a posztmodern autoriter rendszerek kifinomultabban alkalmazzák azt, mint az egykori totalitárius rendszerek. Míg a klasszikus diktatúrákra az állandó információs hadviselés és a nyílt elnyomás volt jellemző, a mai autokráciák inkább körmönfont jogi eszközökkel igyekeznek a társadalmat és a politikai folyamatokat uralni – ezáltal hatékonyabban fenntartható a demokratikus látszat, ami lényegi eleme ezeknek a berendezkedéseknek.
Narratívaháború a NER árnyékában
Ez a fajta hatalomgyakorlás nem csupán a demokratikus külsőségek fenntartását szolgálja, hanem nagymértékben hozzájárul a hatalom által épített narratívák megerősítéséhez és a politikai napirend uralásához is. A posztmodern autokráciák ugyanis kommunikációs zajt és alternatív „valóságokat” hoznak létre, melyek relativizálják az igazságot, és aláássák az objektív valóságot – ezzel teszik a közvéleményt bizonytalanná és irányíthatóvá.