Derűre háború

Euforikus hangulat uralkodott Ghánában 1957. március 6-án, amikor a fekete-afrikai gyarmatok közül elsőként elnyerte függetlenségét. A nyugat-afrikai ország lelkes és önbizalommal teli alapító elnöke, Kwame Nkrumah a gyarmati múlt eltörlését ígérte, mégpedig nemcsak Ghána, de egész Afrika számára meghirdetett gazdaságpolitikájával, amelyet nagyrészt a Szovjetunió sikerei ihlettek. Kormánya dollármilliókat fordított gátak és gyárak építésére, hogy megszüntesse a kapitalista Nyugattól való függőséget, de elhanyagolta az ország legfőbb exportcikkét, a kakaót termesztő ágazatot. Ghána nagy árat fizetett az erőltetett iparosításért, gazdasága összeomlott, a népszerűségét veszítő Nkrumah pedig hatalma megőrzése érdekében diktatórikus módszereket vezetett be: 1964-ben eltörölte a többpártrendszert, magát pedig országa örökös vezetőjévé nyilvánította. Két évre rá azonban puccsal megfosztották hatalmától, és az országot három évtizeden át belpolitikai bizonytalanság uralta. Ghána az 1990-es évek végére tért magához, és csak akkor érte el az 1960-as évek első felének - az akkori dél-koreaival azonos - fejlettségi szintjét. És miközben azóta Dél-Koreában az egy főre jutó hazai össztermék (GDP) évi 16 ezer dollárra nőtt, Ghánában még mindig csak 550.

A szabadság egykori jelképéből Ghána lassanként negatív példájává süllyedt mindannak, ami az utóbbi évtizedekben átokként nehezedett a politikai értelemben a kontinens északi részétől külön kezelt Fekete-Afrikára, a határtalan ambíciókat dédelgető Nkrumah pedig a tekintélyelvű és korrupt afrikai vezetők prototípusává vált. Az erőszakos hatalomátvétel szinte gyakorlat lett a kontinensen, ahol az első sikeres puccsra 1963-ban a Ghánával szomszédos Togóban került sor. Azóta legalább kétszáz hatalomátvételi kísérlet zajlott, amelyekből több mint nyolcvan járt sikerrel.

Afrika a hidegháború valóságos frontjává vált, a szuperhatalmak diktátorokat keltettek életre vagy hallgattattak el, belső harcokat szítottak, Mozambikban és Angolában például rögtön a függetlenné válás után. Az erőszak a Szovjetunió megszűnésével sem csökkent, 1994-ben például 800 ezer tuszi és hutu esett áldozatul a ruandai népirtásban, az 1990-es években Sierra Leone arról híresült el, hogy a fegyveres lázadók ártatlan falusiak végtagjait vágták le, az egykori Zaire-ben (ma Kongói Demokratikus Köztársaság) pedig tucatnyi ország részvételével dúlt az Afrika első világháborújának nevezett, milliók életét kioltó konfliktus. A kilencvenes évtizedben legalább 22 fekete-afrikai ország szenvedett fegyveres harcoktól. Az erőszak 1999-ben érte el csúcspontját, amikor egyszerre 16 háború pusztított a térségben.

Az új évezred azonban változást hozott, és Fekete-Afrika ma békésebb, mint az utóbbi negyven évben bármikor. Alig néhány országban folynak harcok, és 2000 óta - Etiópia tavalyi szomáliai beavatkozását leszámítva - nem dúlnak államok közti háborúk. Enyhült az összecsapások súlyossága is, becslések szerint 1999-ben 100 ezren vesztették életüket közvetlenül a harcok miatt, 2005-ben kevesebb mint négyszázan. A határokat átlépő menekültek száma is csökkent: 1994-ben még majdnem 7 millióan éltek hazájukon kívül, ma 2,5 millióan.

Az okok között szakértők főként a hidegháború lezárulását és a nemzetközi békefenntartó akciók sikerét említik. Fekete-Afrikában 1989-ig mindössze egy kéksapkás missziót vezetett az ENSZ, 2005-ben viszont már nyolcat. Az afrikai országok maguk is mind nagyobb elánnal vesznek részt a békefenntartásban, és egyre nagyobb nyomás nehezedik az emberi jogokat megsértő államokra. Hisszén Habré volt csádi diktátort például Szenegálban állíthatják bíróság elé, Charles Taylor egykori libériai hadúr tárgyalása pedig áprilisban kezdődhet Hágában.

Nem szűntek meg viszont az afrikai fegyveres konfliktusok kirobbanásában komoly szerepet játszó gazdasági okok, főként a természeti kincsektől való függőség és az általános elmaradottság. Fekete-Afrika 48 országa közül az utóbbi fél évszázadban csak néhánynak sikerült úgy átalakítania a gyarmati időkből örökölt gazdaság szerkezetét, hogy ne kizárólag természeti erőforrásaiból éljen. A kormányok ma is többnyire a fő bevételi forrást jelentő nyersanyagkincs feletti hatalom megőrzésével törődnek, és ez - vélik elemzők - nemcsak korrupciót szül, de gátolja átfogó gazdasági, infrastrukturális és szociális programok folytatását. A kontinens legnépesebb országa, a 130 milliós Nigéria lakossága például az óriási olajvagyon ellenére továbbra is kirívó szegénységben él.

A természeti erőforrásokra való kizárólagos támaszkodás közvetve háborús konfliktusok forrása is. Mobutu Sese Seko néhai diktátor Zairéja úgy tudott évtizedeken át fennmaradni, hogy a központi kormány nem ellenőrizte ugyan a hatalmas ország teljes területét, de a természeti kincsek jelentős részét igen. Ahol a természeti kincsek az ország egyik, nehezen ellenőrizhető szegletében találhatók, ott gyakran szeparatista polgárháborúk törnek ki, mint ahogy az 1960-as években Zaire déli tartományában, a gyémántban és fémekben gazdag Katangában, vagy Nigéria délkeleti részén, a kőolajvidékként is ismert Biafrában. Az Angolához tartozó enklávé, az olajközpont Cabinda pedig ma is függetlenséget követel.

A diktatórikus rezsimek ellen harcoló rebellis csoportokat harminc évvel ezelőtt a világ baráti kormányai segítették a fegyverhez jutásban, ma azonban magukat kell fenntartaniuk. A természeti kincsekhez való hozzáférés így a lázadó mozgalmak legfőbb jövedelemforrása. Az angolai UNITA, a Sierra Leone-i RUF, a Niger deltájának bandái vagy a néhai Laurent Kabila zairei lázadói gyémánt, fém, illetve kőolaj illegális kereskedelméből tudtak éveken át fennmaradni. Az etnikailag legváltozatosabb kontinensen a belháborúkat ráadásul sokszor törzsi konfliktusok is bonyolítják.

Afrika gazdasági teljesítményére nagy hatással van a nyersanyagárak ingadozása. Az utóbbi három év átlagos évi 5 százalék feletti gazdasági növekedése is elsősorban a nyersanyagok iránti kínai és indiai kereslet keltette áremelkedésnek köszönhető. A közvetlen külfölditőke-befektetés értéke az utóbbi években látványosan megugrott ugyan - 2004-ben például elérte a 18 milliárd dollárt, az 1990-es évek átlagának a háromszorosát -, de a legtöbb beruházó továbbra is a kőolajtermelés és a bányászat iránt érdeklődik. Az afrikai ipari termelés 1980 óta évi 6 százalékkal gyarapodott, ami kevesebb mint a fele az ázsiai országok ütemének. Az egy főre jutó jövedelem a fekete kontinensen 1960-2005 között mindössze 25 százalékkal nőtt, Fekete-Afrika 750 milliós lakosságának fele ma is napi 1 dollárnál kevesebből tengődik.

Afrika kereskedelmi forgalmának alig 10 százalékát adja a kontinens országai közti árucsere, aminek legfőbb oka, hogy mindenütt többnyire hasonló termékeket - azaz nyersanyagokat és nem iparcikkeket - állítanak elő. Hátrahúz a fejletlen infrastruktúra is: a gyarmati korban épült vasutak és közutak elsősorban a bányákat és a mezőgazdasági területeket kötik össze a kikötőkkel. Nem ösztönöz az árutermelésre és kereskedelemre az sem, hogy a kontinens tengertől elzárt országaiban a fuvarköltség a teljes export értékének 32 százalékát teszi ki, ami négyszerese más fejlődő régiókénak. Nehezíti a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok fejlődését a piac széttöredezettsége, az egyenetlen településszerkezet, az áthatolhatatlan lakatlan területek nagy aránya, a városiasodás alacsony foka. Bár Fekete-Afrika népessége az 1960-as évek óta megháromszorozódott, a lakosság vásárlóereje még igen messze van attól a szinttől, hogy vonzó legyen a külföldi befektetők számára.