Péterfy Gergely: Ez a szektaalapítók, vándor csodadoktorok, önjelölt mágusok és jövendőmondók ideje

Vasárnap Tivoliba kirándulok, a Monte Catillo lábához, az Aniene vízeséseihez. Ver Sacrum város ez is, szecesszióváros, az Aboroginészek (akik nem aboriginalok), az Appenninek őslakóinak városa, régi nevén Tibur. Szecesszióváros, a szent tavasz rítusával alapították, amikor egy nemzedéknek, amint elérte a felnőttkort, fel kellett kerekednie és el kellett hagynia szülei, ősei városát és új várost kellett alapítania. Miközben a romániai választás előzetes eredményeit vadászom a neten, lemegyek a Szibilla templomának romjaitól a Villa Gregoriana sziklaösvényein a kanyonba. A mészkősziklák anyaga egészen bizarr, olyan, mintha sok tízezernyi elázott papírhengert, papírusztekercset és csurig ázott pergamenkódexet préseltek volna egymásba, olyan, mint egy gigászi könyvtár, amelyet először elöntött az özönvíz, aztán befedett a vulkáni piroklaszt, tízmilliónyi megkövesedett szibilla-könyv rejtőzik itt kigöngyölhetetlenül.

Visszamászom a kanyon mélyéből és egy teraszon olyan steaket eszem, hogy a hálától majdnem elsírom magam. Tivoliból a Fiumicinóra megyek Évuért, mire leszáll a gépe, már jönnek az első exit-pollok, mire hazaérünk Todiba, már látszik, hogy Simion elbukja. Este kilenckor beülök az Árnyék podcastba, ott már a nyilvánvaló Dan-győzelemről beszélgetünk Lászó Paliékkal.

Hétfőn arra készülünk, hogy éjfél körül el kell idulnunk megint a reptérre, irány Rodosz, illetve előbb Bécs, ott dekkolunk majd  pár órát, mielőtt tovább indulnánk Délnek, és előtte még le kell tennünk az autót a reptéri parkolóban.

Legnagyob csodálkozásomra hajnali háromkor a minivanos krapek ébren van, és még aránylag kedves is, tíz perc alatt bedönget velünk a reptérre. Van még két és fél óránk, a duty free még nem nyitott ki, csak az emeleti kávézó.  A székeken bulituristák alszanak, csatakrészeg skótok isszák üvegből az aperolt. Benedetto Croce nápolyi esszéit olvasom, valahogy ez a könyv akadt indulás előtt a kezembe, pedig Apollóniosz Rhodioszt kellett volna hoznom, vagy a Rhetorica ad Herenniumot, Rodoszra rodoszi szerzőt. De eltávon vagyok, nincs kötelező olvasmány, nem akarok feladatokat szabni magamnak, hagyom, hogy az történjen, ami akar. Fun fact: a bécsi klotyóban „bécsi klasszikusok diszkóritmusban” track megy.

A rodoszi reptéren beletelik egy időbe, amíg előkerül az autókölcsönzős csaj, de aztán fél háromra végre megvan a járgány, vadiúj Panda, hibrid, és annyi kraft sincs benne, mint egy haldokló kenyérbogárban, sebaj, olasz autót pörgetni kell, nyomom is neki, amíg nem visít, mintha rácsapták volna a faszára Klebersberg Kúnó összes parlamenti beszédeinek bőrborítású, rézpántos díszkiadását. Nem egy NER-LX-RY.

Aztán rendesen megdolgoztatom a kis dögöt, minden nap felmegyek a szállodából a belvárosba, lemegyek Lindosra, végigautózzuk a szigetet keresztül-kasul. Közben Magyar Péter Nagyvárad felé gyalogol, Orbánék pedig a Harcosok Klubjával próbálják ellopni a showt. Szimbolikus verseny, hogy melyik hívószó érinti meg mélyebben a magyarokat, a „szeretet” vagy a „gyűlölet”. Mindkettőnek nagy a piaca, de két különböző típusú bizniszről van szó: a gyűlölet inkább kockázati befektetés, amelyben Orbán kétségtelenül nagy tapasztalatokkal és jelentős sikerekkel büszkélkedhet, a szeretet viszont inkább stabil kötvénycsomag nyugdíjalapok számára. Alacsonyan, de biztosan kamatozgat hosszú távon. Lehetséges, hogy a magyarok kifáradtak a gyűlölködésben, és már csak a fociultrák- és ultrinák maradtak (nevezzük ez utóbbival a vérszomjas néniket, akik ugyan nem klaviatúrapankrátorok, de copy-paste-re meg lehet őket tanítani és egy szerény összegecskéért már hajlandóak verbálisan megkövezni bárkit).

Soha nem látszott még ennyire plasztikusan, mennyire jelentőségét vesztette az elmúlt századok politikai értékrendje és a társadalomról alkotott fogalmaink rendszere. Nincs munkásosztály és nincsen polgárság, nincsenek parasztok/gazdák/falusiak, csak a nyers ösztönök vannak, amelyek rákapcsolódnak bizonyos személyes karizmákra, archetípusokat kell a politikusoknak megszemélyesíteniük, mesét, mitológiát kell kínálniuk, orientációt a vesztett, ösztöneik sűrű, mérgező trutymójába ragadt nyájuknak. Ez a szektaalapítók, vándor csodadoktorok, önjelölt mágusok és jövendőmondók ideje. Nehéz amúgy a mágusoknak, ők tudják legjobban, hogy kamuzzák a jövőt.

A klasszikus nyugati politizálás kínált némi fix ágendát, a munkáspártok ezt meg ezt, a kereszténydeokrácia azt meg azt kínálja, ergo ezt meg ezt kell tenni, hic Rhodus hic salta, ugye, mint az aiszóposzi mesében, amikor a nagyotmondó vándorszélhámos azzal kérkedik az athéniak előtt, hogy Rhodoszon világrekordot ugrott és rodoszon tanúk is vannak rá, egy athéni benyögi neki, persze nem latinul, ahogy a szólás elterjedt, hanem szépen ógörögül, hogy itt van Rhodosz, itt ugorj. A hagyományos európai politikában többnyire olyan atléták indultak, akik bármikor meg tudták ugorni azt, amit mondtak. Most olyan atléták állnak versenybe, akik még sosem ugrottak, de bármilyen sztorit be tudnak adni a hallgatóságnak. A cinikus értelmiségieknek, kritikus sajtónak, civileknek, influencereknek megtiltják, hogy bemondják a hicrhodust. Ennek a hatásfoka pedig kiszámítható: ugyan a hallgatóság nagy része elhiszi, hogy a csávó nagyot ugrott (hiszen, mint mondja, odaát tanúk is vannak rá), a kisebbség, aki kételkedik a szavában, nem mer megszólalni (az egyetlen nagyszájú értelmiségit ugye időközben lecsukták), mert azért a hívők mégiscsak számbeli fölényben vannak, de aztán amikor végül tényleg ugrani kell, és a szélhámos elszelel a megmérettetés elől, vajon, na vajon ki lesz a mérgesebb? Aki kételkedett, vagy aki elhitte a kamu dumát? (Az értelmiségit végül kiengedik és később utcát neveznek el róla).