„Vak szemgödör. Halott sirály. / Kiholt a tenger: medre már / vak szemgödör. Halott sirály / lelke vijjogva visszaszáll. // Megyek az utcán sehova. / Megyek se ide, se oda. / De jön talán a villamos, / mely téged végre visszahoz.”
1962 júniusában, amikor a Kortárs című folyóiratban megjelent a Sirály című vers, az éveken át kényszerűen hallgató Zelk Zoltán valósággal visszarobbant az irodalmi életbe.
A költemény a következő évben az új Zelk-kötet vezérverse lett. „A hűséget, az önvádat, a fájdalmat, a meg nem nyugvást és a magányt megéneklő, s az elhunyt feleséget elementáris érzelmi töltettel elsirató költői eposz (...) helyét csak Szabó Lőrinc szonettjei mellett lehet kijelölni” – hajtott fejet „a líra magaslatára jutó” teljesítmény előtt az Alföld című folyóirat főszerkesztője, Baranyi Imre is. Még a kádári irodalompolitika egyik éber famulusa, az Élet és Irodalom című hetilap rovatvezetője, a költőtárs Garai Gábor sem fukarkodott az elismeréssel, merthogy „az utóbbi évtized minden bizonnyal egyik legnagyobb magyar versének” nevezte a Zelkből „kiszakadt” háromszáz sort.
Szemérmesen hallgattak azonban a megrázó vers ihlető élményéről a kritikák: szerzőik nemigen feszegették azt, hogy Zelk a rabsága idején vesztette el negyedszázadon át az otthon biztonságát nyújtó feleségét, Bátori Irén író-újságírót. A korábban A hűség és hála éneke című, Sztálint dicsőítő poémájával elhíresült, majd 1953 után kijózanodó, s addigi „rémisztő énjével” szembenéző költőt 1957 októberében „a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés” miatti íróperben ítélték el Déry Tiborral, Háy Gyulával és Tardos Tiborral együtt.
