– Mennyire nyomasztja a nagy előd, Kemény Dénes árnyéka?
– Nem annyira az ő kapitányi sikereit, mint inkább az irreális elvárások súlyát érzem. Az emberek fejében úgy él, hogy csak a londoni olimpiával szakadt meg a magyar pólósok sikersztorija, holott Peking óta mindössze egy EB-bronzunk volt.
– Mondják, innen szép nyerni. Miért akart annyira kapitány lenni?
– Mert úgy éreztem, hogy most értek a legjobban a vízilabdához. Nem túl távoliak a játékosként szerzett tapasztalataim, de már van annyi rálátásom, hogy kapitányként hasznosíthassam. És persze nagy kedvem is van hozzá.
– Az e heti világligameccseken már az ön által felkészített válogatott mutatkozik be. Izgul?
– Valamennyire persze, de ez így van rendjén. Játékosként is átéltem, hogy ha nem volt meg bennem az egészséges drukk – hiába voltam túl a kétezredik meccsemen –, a vízben nem tudtam száz százalékot nyújtani. Azt is tudom azonban, hogyan kezeljem a dolgot: a mérkőzés kezdetén így már teljesen higgadt vagyok.
– Csak azt ne mondja, hogy önt soha nem kapta el a hév, soha nem vitt be a víz alatt néhány jól célzott rúgást az ellenfél érzékenyebb testtájaira!