„Felkavar már az is, ahogy rá gondolok” – 100 éves lenne Federico Fellini
8 perc
2020.01.20. 18:00
Azt mondják, zseniális volt a humora. Hogy szerette az életet. Koreográfiákat látott a hétköznapi történésekbe. Mélyen elkötelezett líraisága a mai napig lenyűgöző. Federico Fellini ma ünnepelné a 100. születésnapját, és ebből az alkalomból hét magyar filmrendező osztotta meg velünk a vallomását arról, hogy milyen hatást gyakoroltak rá Fellini filmjei. Elmondják, hogy miért rajonganak érte – vagy éppen miért nem –, és hogy szerintük kiállta-e a Maestro életműve az idő próbáját.
Reisz Gábor: A szürrealizmus sosem válik porossá
Képtelen vagyok még elképzelni is, hogy mennyivel lenne színtelenebb ma a film, ha ő nincs. Ő egy személyben volt egy izmus, egy stílus, egy hullám.
Azt, hogy egy film kortalan lesz vagy porossá válik, rengeteg tényező befolyásolhatja, és semmiképp nem a film minőségét tükrözi. Fellini rengeteg filmnyelvvel kísérletezett, őrületesen szabadon fogalmazott, játszi könnyedséggel váltogatta a szürrealizmust a hús-vér realizmussal. Én leginkább ezt szeretem benne. A szürrealizmus sosem válik porossá.
Munkássága megkérdőjelezhetetlenül hatott rám. Fellini édesanyám kedvenc filmrendezője, ezért ő már kiskoromban is sokszor úgy üdvözölt: "itt van, megjött Zampanò!". Aztán hétévesen sikerült is megnéznem az Országútont, amelynek a végén persze elsírtam magam.
Ahogy Fellinit, engem is nagyon érdekel a másik oldal, az álomvilág, a tudatalatti, mert ilyenkor nem azok a játékszabályok, amelyek egy klasszikus elbeszélő filmben. Legutoljára a Rómát láttam tőle, imádtam azt a részt, amikor a metróépítők véletlenül feltárnak egy sor ókori katakombát. A folytatást nem mesélem el, mert aki nem látta, az inkább nézze meg.
Gigor Attila: Nagyon más ligában focizunk
Nem sok olyan filmes élt, aki egyaránt volt hallatlanul népszerű a közönség és a teoretikusok körében. És én is kevés művészt tudnék mondani, akiről azt gondolom, hogy az életműve nélkül szegényebb lenne az emberi kultúra, vagy legalábbis nagyon más lenne. Nagyon keveset. Fellini ilyen.
A mozgóképkultúra hihetetlen gyorsan változik. Nem tudom megmondani, hogy Fellini lehet-e a film Shakespeare-je vagy Mozartja, jelen pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy száz év múlva létezik-e még film a jelenlegi formájában. Annyi biztos, hogy voltunk egy páran, és talán még leszünk is, akiknek konkrétan az életét változtatta meg némelyik filmje.
Fellini a gondolkodásomat, ízlésemet, filmes látásmódomat meghatározó alkotó. Van az a típusú nagyon jó film, ami után mérges vagyok, hogy miért nem nekem jutott eszembe ilyet csinálni, és van, ami után fel sem merül, hogy ennyire tökéletes dolgot valaha képes lennék írni és rendezni. Fellini az utóbbi kategóriába esik nálam, még azzal sem áltatnám magam, hogy direkt hatással volt a filmjeimre. Nagyon más ligában focizunk.
A kedvencem tőle a 8 és 1/2. Nincs annál nagyobb közhely, mint filmet csinálni a filmesről, aki nem tud filmet csinálni. És nincs másik alkotó, aki ebből a narcisztikus alaphelyzetből az emberi létezés számomra tökéletes leiratát adja. Mindannyiunk életéről szól, nagyon egyszerű, mégis összetett módon. Vicces és fájdalmas. Ha kedvenc jelenetet kell mondanom, akkor az a híres zárójelenet a poronddal. Felkavar már az is, ahogy rágondolok.
Schwechtje Mihály: Felsőbb polcra helyezte a mozgóképet mint médiumot
Kamaszként láttam a filmjeit, és azt éreztem, hogy ha lehet filmet így is csinálni, akkor ez engem érdekel.
Felliniben az a rendkívüli, hogy szinte minden tekintetben újító volt. Ahogyan komponált, ahogyan egymásba fűzte a snittjeit, amilyen szereplőket választott a filmjébe, és amilyen elbeszéléstechnikát alkalmazott, mind-mind innovatív volt.
A legfontosabb mégis az, hogy ezek az újítások nem valami kiagyalt szándékkal, hanem magától értetődően, a személyiségéből következtek. Mivel teljesen egyedi nézőpontja volt, és sikerült megragadnia valami érvényeset a saját korából, így végső soron nem egy formalista alkotóról beszélünk, hanem egy vízióval rendelkező nagy művészről, akinek még a humora is kiváló volt. Az az alkotói szabadság, amit a művein keresztül képviselt, teljesen átértelmezte és egy felsőbb polcra helyezte a mozgóképet mint médiumot. A történeteinek pedig úgy volt nagy szíve, hogy el tudta kerülni az érzelgősséget. Ezért, ha Fellini nem született volna meg, a film nagykorúvá válása sem történt volna meg a hatvanas években.
Persze, ehhez kellettek az elődök is az olasz filmben, és Antonioni. Mint minden nagy művészt, őt is követték epigonok, a saját hazájában és a világban mindenütt, bár ezek általában csak a külsőségeiben tudták leutánozni a filmjeit.
A legjobban a 8 és 1/2-et szeretem, ezt láttam a legtöbbször, szinte minden évben újranézem. Nincsen otthon működő tévénk, de van egy rossz. A képernyőjére ráragasztottam egy fényképet Marcello Mastroianniról, ahogy kalapban ül fekete keretes szemüvegben a habok között, és imára tartja a kezét. Így mindig ez van nálunk műsoron.
Deák Kristóf: Mi már másodkézből szívtuk magunkba a felliniséget
Mélyen beépült Fellini munkássága a világ rendezőinek kollektív tudatalattijába.
Hiszen mi, fiatalabb rendezők már az utána következő, belőle táplálkozó rendezőkből inspirálódunk: Kusturica, a Coen testvérek, Terry Gilliam, Tornatore, Sorrentino vagy akár Scorsese jeleneteiből. Másodkézből szívtuk magunkba a felliniséget. Ha egy filmes ma álomjelenetet forgat, biztos, hogy akarva-akaratlanul fellinis lesz az eredmény.
Vannak viszont filmjei, amelyek jobban öregedtek, mint a többi. Számomra ilyen a 8 és 1/2, az Amarcord és a Róma. A nőkhöz való hozzáállása, az, ahogyan az erotika megjelenik a filmjeiben, kissé maradivá teszi az alkotásait. Ma már biztosan máshogy fogná meg ezt a témát, és szerintem jobb megoldása lenne rá, mint bármelyikünknek. Az érzelmek, a nosztalgia, amit olyan frissen, élesen, tökéletesen átadnak a képei, pedig sosem fognak elkopni. Az, hogy zeneileg látom magam előtt a jeleneteket, és hogy koreográfiákat látok bele hétköznapi történésekbe, nagyon is neki köszönhető. Valahol tőle tanultam azt is, hogy társadalmi témájú történetet mesélni csak úgy érdemes, ha szépségbe, fantáziába, emelkedettségbe csomagolja az ember, miközben mégis fél lábbal a földön marad.
A 8 és 1/2 egyik jelenete konkrétan szerepelt is a Mindenki forgatókönyvében mint referencia. Amikor a gyerekek az iskolaudvaron játszanak, azt valahogy úgy képzeltem el, mint a film eleji Valkűrök zenés nagyjelenetet, a sok napernyős öreggel és apácával. A feleségem, Nina Kov koreográfus, ő segített a Fellini-eredetiből inspirálódva megtervezni a mozgásokat a gyerekjátékok összekötésével. Végül kicsit máshogy alakult a jelenet, de a fejünkben az volt az ideál.
Lichter Péter: Költői, megindítóan személyes és horrorisztikus
Hogy Fellini volt-e rám hatással, arra röviden csak annyit tudok válaszolni, hogy „nem hiszem”, de még nem voltam pszichoanalízisen (amitől amúgy Fellini irtózott), szóval még bármi kiderülhet...
Soha nem voltam Fellini rajongója, bár ez abból is fakadhat, hogy nem ismerem mélyen az életművét, durván a filmjeinek csak a felét láttam, és valószínűleg nem is a legjobbkor (egyetemen, vizsga előtt) és a legjobb körülmények között (videón). Biztos, hogy újra kell néznem őt is, ahogy nagyjából öt-tíz évente minden klasszikust.
Ugyanakkor az is biztos, hogy Fellini nélkül más lenne a jelenkori filmművészet. Például Paolo Sorrentino filmjeiről nem ő jutna először az eszünkbe, de talán Wes Anderson burjánzó totálképei is mások lennének. A bravúrosan könnyed formanyelv és az átható hangulat teszi számomra kortalanná Fellinit, ha a „kortalanság” alatt az élvezhetőséget értjük. Persze, minden film öregszik, a Fellini-alkotások is, ez teljesen természetes folyamat. Engem például az Amarcord túlhajtott és hamis nosztalgiaorgiája idegesít végtelenül.
A kedvenc Fellini-filmem a 8 és 1/2, amely olyan, mint egy különös, fekete-fehér delírium. Legalább ötször láttam az elmúlt években, de még mindig nehezemre esik elmondani, hogy miről is szól. Talán éppen ezért tetszik. Emlékszem, a nyitó álomjelenete egészen elvarázsolt annak idején: egyszerre költői, megindítóan személyes és horrorisztikus – és még csak a film első három percéről beszélünk.
Török Ferenc: Mert és szeretett szabálytalan lenni
Federico Fellini sokkal több, mint filmes „kultfigura”.
Annyira gazdag és hosszú az életműve, hogy ténylegesen a teljesség érzetét kelti, mintha nem csupán szerette volna az életet a Maestro (mert így hívta mindenki, a közönség is), hanem meg is élte volna azt napról napra, és közben nem felejtett el a közönségének mindig újat mondani.
Szabadon alkotott, sokat improvizált, nem követte a forgatókönyvet, nagyon is mert, és szeretett szabálytalan lenni, ez volt az egyik titka. Hasonló erejű művész, mint a festészetben Pablo Picasso. A filmtörténetben pedig leginkább Charlie Chaplin totális tehetségéhez hasonlítható.
A „cirkusz” talán a leginkább visszatérő motívum nála, ikonikus elem a filmjeiben, sokszor a gyermekkori álomvilághoz, a kamaszkor csodálatos élményeihez kapcsolódóan. De a Fellini-univerzum arcai és színészei is felejthetetlenek. Kezdetektől vele van felesége: az Országúton korai sikerétől mindvégig Fellini társa marad Giulietta Masina: az „örökszerelem”. Egyszer ő az árva kis bohóc, máskor a megvetett utcalány. Együtt halad Fellinivel és Marcello Mastroiannival egészen az út legvégéig, a Ginger és Fredig.
A 8 és 1/2 filmtörténeti alapmű, akár a legendás Dolce Vita. Ez Mastroianni nagy korszaka is, a csodálatos, azaz a fényesen fekete-fehér 60-as évek... Nekem az Amarcord a kedvenc Fellini-filmem: a rendező zseniális humora és emberszeretete talán ebben a filmjében a legerősebb.
Sándor Pál: Időkapszulába tenném
Fellininek mindig is lenyűgözött a mélyen elkötelezett líraisága; mindegyik filmje egy csodálatos nagy mese. Azok az elrajzolt figurák, amelyekkel ő teletömte a filmjeit, számomra is nagyon fontosak.
A nagy filmes újhullámok mind olyan dolgokat adtak a filmművészetnek, amelyektől tágasabb lett az alkotás, szabadabb a filmkészítés. Én Fellini hatásáról hasonlóképpen gondolkodom: ő a költészet oldaláról, a játékosság, a felszabadult fantázia felől tett hozzá a filmművészethez.
Olyan alkotó pedig nincs a világon, akinek ne lenne filmje, amelyet az idő kicsit porossá tett. Számomra ilyen például az Édes élet. Nagyon azt a kort idézi, azt az értelmiségi réteget, amelyben Fellini volt éppen akkor, és ez számomra ma már nem olyan érdekes. Azok a filmek maradnak meg az idők végezetéig, amelyek egy adott kor fölött állnak, amelyekben nem számít, hogy ami történik, az hol és mikor történik.
Fellininek van legalább 4-5 olyan filmje, amelyet szerintem soha nem fog az idő szétcincálni, és amelyek nélkül ma nem lehetne filmről beszélni. Ha egy időkapszulába válogathatnék Fellini-filmeket, akkor én az Országútont, az Amarcordot és a 8 és 1/2-et biztos beletenném.
A 8 és 1/2 utolsó jelenete ráadásul az egyik kedvencem. A porond, az, hogy mennek az emberek körbe és közben fogják egymás kezét, arról szól, hogy ennek a filmnek és ennek az életnek a tartozékai vagyunk. Nagy hatással volt rám az is, ahogy a filmzenét használta. Ennél a jelenetnél például legalább olyan fontos szerepe van a melódiának, mint a képeknek, a mozgásnak.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: