Lakner Zoltán: Valamit az Orbán utáni világról is gondolni kellene

Lakner Zoltán

3 perc

2020.01.02. 16:00

Politikai elemző szerzőnk azt latolgatja, mi hozza majd el a demokratikus rendszerváltást: cizellált program vagy az indulatok egyetlen koncentrált kisülése.

Húszas éveimet – sajnos már messze – magam mögött hagyva vágok bele a huszonegyedik század húszas éveibe. Mielőtt az olvasó megguglizza az életkoromat, jelzem, elsősorban arra gondolok, hogy a harminc évvel ezelőtti rendszerváltók és a reménybeli következő rendszerváltó nemzedék közé szorult középgeneráció tagjai elérkeztek utolsó sanszuk küszöbére. Nagyjából a következő évtized dönti el, szükség van-e arra a tudásra, amit a demokrácia bukásának és az Orbán-rendszer működésének megértése kapcsán felhalmoztunk.

Ilyesfajta kételyek persze csak azokat rágják, akik nem a NER építéséhez csatlakoztak, hanem azon kívül, netán azzal szemben határozták meg önmagukat. És az ambíciójuk is több annál, hogy kényelmesebben kipárnázott elnyomás hivatásos ellenzékijeiként találják meg a számításukat.

Az Orbán-híveket ezenközben a rendszerfenntartó alkalmazkodás algoritmusainak továbbfejlesztése foglalkoztatja: a részleges ellenzéki generációváltás által előállított új kihívások mellett legelsősorban is a rendszerfáradás mérséklése, a politikai korrózióvédelem új eszközeinek kidolgozása.

Az évtized azzal a benyomással búcsúzik ugyanis tőlünk, hogy most először lehet a reménykedés nem puszta önáltatás. Az önkormányzati választás nyomán az ellenzék levegőhöz és helyi hatalomhoz jutott. A Habony Árpád repatriálásáról szóló sajtóinformációk alapján úgy tűnik, a kormányoldalon is megoldást keresnek, vagyis olyan helyzetet érzékelnek, ami megoldást igényel.