Michelle Obama: Így lettem, 3. rész - Nem igazán hittem el, hogy nyerhetne

Családunk a következő képlet alapján élte az életét: volt két gyerekünk, összesen három állásunk, két autónk, egy lakásunk és érzésre nulla szabadidőnk. Elfogadtam az új pozíciót a klinikán, Barack folytatta a tanítást és a törvényhozói munkáját. Mindketten számos nonprofit cég bizottságánál szolgáltunk, és ugyan Barackot bántotta, hogy vereségetszenvedett a kongresszusi előválasztáson, nem mondott le a tervéről, hogy megpróbál magasabb hivatalba kerülni.

Ekkor George W. Bush volt az elnök. Az ország már megszenvedte a szeptember 11-ei terrortámadás okozta sokkot és tragédiát. Háború dúlt Afganisztánban, új színkódos figyelmeztetőrendszer volt érvényben az Amerikai Egyesült Államokban, és Oszáma bin Láden valószínűleg egy barlangban rejtőzött. Mint mindig, Barack minden egyes hírmorzsát gondosan begyűjtött, elvégezte szokásos tennivalóit, miközben csendben érlelte minderről a maga gondolatait.

Nem emlékszem, pontosan mikor vetette fel először, hogy indulna az amerikai szenátusi választásokon. Az ötlet csak formálódott, és a végleges döntésig még hónapok voltak hátra, de látszott, hogy a lehetőség egyre jobban befészkeli magát Barack gondolataiba. A reakciómra viszont emlékszem, hitetlenkedve ránéztem, mintha azt mondanám: „Szerinted nincs így is épp elég dolgunk?”

A politika iránt érzett undorom csak fokozódott, és csak kisebb részben amiatt, ami Springfieldben vagy Washingtonban zajlott. Sokkal inkább azért, mert Barack már öt éve volt az államunk szenátora, és a zsúfolt időbeosztása kezdett igazán kikészíteni.

Barack eleinte vonakodva fogadta a párterápia ötletét. Megszokta, hogy bonyolult dolgokra irányul a figyelme, és többnyire egyedül, puszta logikával oldja meg őket. Kellemetlennek, már-már teátrálisnak tartotta, hogy le kell ülnie egy idegennel szemben. Mi lenne, ha inkább csak kiugrana a könyvesboltba, és beszerezne néhány párkapcsolati könyvet? Mi lenne, ha ezt magunk közt vitatnánk meg? Én azonban tényleg beszélni akartam, és tényleg meghallgatni, de nem késő este, vagy azokban az órákban, amelyeket a lányainkkal is tölthetnénk.