Polgártársainknak joguk van könyvet pusztítani, gyűlölködni, homofóbnak és nácinak lenni. Más polgártársaknak pedig jogu(n)k van ezért megvetni őket és szembeszállni velük – nem a jog eszközeivel, hanem érvekkel, demonstrációkkal, politizálással, szavazással, pártok, civil szervezetek szervező erejével és az államszervezet azon elemeivel, amelyek még (már) nem a kulturális értékek pusztításának, a gyűlölködésnek, a homofóbiának és a rasszista populizmusnak (vagyis a nácizmusnak) a szolgálatában állnak.
Akik a könyvpusztítást magát (is) kifogásolják, azoknak tisztázniuk kell a viszonyukat minden korábbi könyvpusztításhoz. Nem választhatják ki közülük az egyiket. Akkor sem, ha az abban a szellemben folyt, mint az aktuális könyvpusztítás. Mert akkor (csak) a szellemet kell kifogásolniuk, nem a könyvpusztítást magát.
Senkinek sem kötelező melegekről olvasni mesét, és senkinek nincs köze ahhoz, ha más ezt akarja. Nem fog áthallatszani az esti mese. Jogunkban áll gyermekünket normálisnak nevelni - olyannak, aki nem darál könyveket.
„Fellobbantak a fasizmus elmaradhatatlan kísérői: az emberiség kultúrkincseit hamvasztó, barbár könyvégetés máglyái” - mondta Kádár János 1957. május 9-én az Országgyűlésben, alátámasztandó, hogy „az ellenforradalom fasiszta diktatúrát akart a népi demokrácia helyébe”.
Ez állandó eleme lett 1956 hivatalos értékelésének évtizedeken át.
