A kocsi immár nemcsak a funkcionalitás jelképe, nem is puszta státusszimbólum, hanem az identitás kifejezője, sok esetben arról is tanúskodik, hol helyezi el magát a tulajdonos a politikai ideológiák terében.
1989 előtt Romániában mindenkinek Daciája volt.
Ez a mondat bizonyos értelemben akkor is igaz, ha nem felel meg a valóságnak, hiszen emlékszem Wartburgokra, Moszkvicsokra, Ladákra, Skodákra, Fiatokra és Volkswagenekre is – de azért a személyautók kilencven százaléka 1100-as vagy 1300-as, később 1310-es Dacia volt.
Sorban állnak a gyűjtők Ceausescu Iránban készült autójáért, amelyet a perzsa sahtól kapott
A román diktátor Mohammad Reza Pahlavitól, Irán utolsó sahjától kapta az autót elismerése jeléül.
Mondanom sem kell, ez mennyire megváltozott 1989 után. Ahogy a társadalmi jelenségek mezei olvasójaként látom, a körülbelül 2000-ig tartó átmeneti időszakban még mindig a szürkeség jellemezte az országot, de már Mercedeseket vagy Opeleket is inkább lehetett venni, és vettek is, akik tudtak. A gazdagok és a szegények közötti szakadék jóval nagyobb volt, mint ma, vagy pontosabb talán, ha úgy fogalmazunk, hogy az a kispolgári réteg, amely mára megtölti a bevásárlóközpontok parkolóját, akkor még nem alakult ki.
Beváltható Magyar Péter ígérete, hogy megsemmisítik majd a Pride résztvevőire esetleg kiszabott büntetéseket, megszüntetik az eljárásokat – csak nyerni kell hozzá a választáson. Kipróbált jogi eszköz pedig több is van, nem csak az amnesztia.
A 15 éves Kristijan Dukelicnek kedden veszett nyoma.
