Az én hetem: Karafiáth Orsolya, ha a NER-ről van szó, már magát is utálja

Vendégségben voltunk egy lidérces idős házaspárnál. Már az ajtóban, ahová csak a csodálatosan csinos és ápolt feleség loholt ki, megérintett, hogy erős lesz az este. A férfihez ugyanis oda kellett járulnunk,

konkrétan a trónusához.

Ott terpeszkedett melegítőben, és ha kellett neki valami, így rendelkezett: “Só!”; “Még egy palacsinta!” És a felesége loholt a sóval, hozta a palacsintát. Lassan mi is a játszma része lettünk. “Távkapcsoló!” - hallottam, és ösztönösen adtam a kezébe. A barátnőm a fülembe súgta: “Nálam ez az ember már feldarabolva lenne a frigóban.” Még napok múltán is ezen a furcsa felálláson nevettünk, a borzalmas férfi birodalmán.

Aztán később, magamban végigjátszva a teljes jelenetsort erős analógiát éreztem. Nincs ez másképp ebben a bántalmazó országban sem. Nem kényelmes, még berzenkedünk (még feltűnik azért), hogy valami nem stimmel, de mindenki ugrik a végszavakra, és maximum egymás között ventillálunk. Kiépült a NER, és már azt is természetesnek vesszük, hogy egyre kisebb sarokba szorulunk benne. Mint mikor az abuzív apuka a gyerek malacperselyéből ellopott pénzből vesz piát, és ha a gyerek sírva felelősségre vonná, még őt állítja a sarokba.

A mi hibánk, elfogadtuk az olyan válaszokat közügyekkel kapcsolatos kérdésekre, mint amilyen ez is volt Orbán Győzőtől, szintén a majorság, a majorságkönyvtár kapcsán. “Eddig voltam udvarias. Figyeljenek, én híres vagyok arról, hogy goromba vagyok, és nem szeretnék gorombáskodni, különösen hölggyel szemben nem. (…) Jó idő van, gyönyörű idő van, erről beszélhetünk.” Mondja ezt egy közszereplő. És mi lehajtjuk a fejünket. Mert már az bátorságnak tűnik, hogy a riporter kérdezett.

Nem először fordult elő ilyen, és kis felháborodásokon kívül más nemigen kísérte ezeket. Emlékszünk? 2020 februárjában a mátrai erőmő kapcsán a másik jómadár, a vőlegény magából kikelten kérdezte az újságírót: “Kicsoda maga hogy engem zaklat?” Amellett, hogy ez a hatalmas intellektus milyen bravúrosan tud kibújni a kérdések alól, érdemes kicsit megkapargatni a kérdést: tényleg, kicsodák vagyunk? Pontosabban: mivé lettünk? Olyan emberekké, akik nem számítanak. Akik kérdését válasz nélkül lehet hagyni.

Nem mennék el amellett, hogy igen, ez is az abúzus egyik formája, a semmibevétel.

Ehhez kis adalék: 2019 májusában, mikor a főnököt Tiborcz megtollasodása kapcsán kérdezték, imígyen felelt: “Már megint? Minden jót kívánok Önnek.” És hátat fordított. Ezek vagyunk, mert hagyjuk: akiknek simán hátat lehet fordítani. Akik olyanok maximum, mint a zavaró, elzavarható legyek. Sőt, akiknek - mint az utóbbi évek mutatják - elég egy primitív kis légypapír is, szívesen ráragadnak.

Utálom magamat is.

Amikor a könyvtárról hallottam, egyből nekem is átváltott az agyam, nevettem, hogy micsoda újítás, a főúrnak már semmi nem elég, kell az a könyvtár is, vajon könyvtapétát vesz bele? Vagy focizni fognak abban is? Meg beugrott a hotelhiszti, hogy ha a franciáknak nem felelt meg a Marriott, akkor miért nem mentek a Mészáros hotelbirodalom valamelyik klassz kis szállodájába? Aztán csak néztem magam elé. Hogy tessék, elérték, hogy az én agyam is erre a rugóra járjon.

Nem vagyok hajlandó nevetni azokon, akik arrogáns módon kitesznek az életemből. Nem megyek bele a játszmába, hogy találgassak az amúgy is a hülye szóviccból induló Lopez (lop ez) pletykán, nem megyek bele abba, hogy meg akarjam fejteni, mi játszódik le a kaszálást végrehajtók kiszikkadt elméjében. Biztos tilalomfák kellenek. Mert amúgy ennek tényleg nem lesz vége. Ott van a NER a mi fejünkben is, irányítják a gondolatainkat, a nevetésünket és az egyre rövidebb ideig tartó felháborodásainkat.