Gázos Lőrinc a háttérbe vonult, de Bödőcs Tibor így is gyomorszájon vág

Hát hogy lehet egy ekkora ládába beletenni bazmeg egy ekkora izének a izéjét?

Mucsi Zoltán és társainak villanyszerelési mutatványa a Krétakör FEKETEország című előadásából majd’ két évtizede ábrázolta tökéletesen, brutálisan sűrítve mindazt, amit a magyar szakiktól mindenki életében egyszer legalább végighallgatott már: a másik szaki munkájának becsmérlését, a munkakörülmények kárhoztatását, a magyar nyelv egyes részeinek lenyűgözően parádés cifrázását (a fenti idézet az egyetlen, amit még majdnem elbír a nyomdafesték), és a politikai korrektség abszolút elutasítását. Azóta nehéz nem a fázisra ráfogva villámlóan káromkodó, az áramütést sörrel orvosoló Mucsira gondolni, ha az embernek rossz tapasztalata van egy szerelővel.

De most még egy figura odaállt Mucsiék, meg a saját festékfoltos létrája mellé: egy szobafestő, aki előbb nyitja ki a konzerves dobozt, mint a festékest, akinél a cigi, a sör és a rakéta megelőzi a meló megkezdését, amit aztán tovább hátráltat, hogy már olyan sok idő eltelt az előző cigi, sör és rakéta óta. Ez az új szaki a Bödőcs Tibor humorista regényéből készült Meg se kínáltak című előadás főhőse, Oszkár, és az őt játszó Thuróczy Szabolcs.

De ha a villanyszerelő Mucsi volt a metál, akkor a Meg se kínáltak a komolyzene.

Az alkotók szerint kocsmaária. Vagy esetleg munkásballada, netán szakisanzon. Szobafestőblues és mázolószonáta.

Bödőcs Tibor Oszkárja lehet, hogy nem a munka hőse – oké: biztos, hogy nem a munka hőse –, de az íróban egy csepp harag vagy lenézés sem volt, amikor megírta őt, csak együttérzés és megértés. A létra, amire Thuróczy sosem mászik fel, vagy ha fel is mászna, dolgozni már biztosan nem kezd el, a festésre váró fal, ami már rég gyönyörű fehér lenne, ha gondterhelt pillantásokkal is lehetne festeni (így viszont sosem lesz az), a cigi, a sör, a kőművesaktimel és a fröccs csak kabarédíszletek a valódi előadás hátterében, még akkor is, ha sokszor ez a háttér játssza a főszerepet.

Szkárossy Zsuzsa / Hatszín Teátrum

Mert ami nem tudott kibontakozni írásban, az most a színházban végre a helyére kerül: ha a regényben Bödőcsnek nem is igazán voltak meg az eszközei arra, hogy a frappáns és vicces részek mellett a főhőse lelkét is úgy ábrázolja, hogy a sorsa, az érzelmei átérezhetőek legyenek, most Thuróczy Szabolcs minden létező dimenziót képes hozzátenni a szavakhoz. Mert a Meg se kínáltak monodráma: Enyedi Éva sűrített egy színpadi monológot az egyébként szintén monológformában megírt regényből, amelyről Bödőcs korábban is azt nyilatkozta, az mindig Thuróczy Szabolcs hangján szólalt meg a fejében. Keresztes Tamás rendezett belőle előadást, amit most mutattak be a Hatszín Teátrumban, a nyáron körbejárja a vidéki nyári színházakat, és aztán nyár végétől újra műsorra kerül majd.

Magyar Oszkár a könyvben egy zalai falu kocsmájában mondja el az életéből a kocsmárosnak mindazt, amit megélt és amit hozzáköltött, Keresztes viszont kibővíti a teret, az állóvízből áradó patakot csinál: Oszkár mindenütt mesél, mesél és mesél, munkába menet a buszon, meló helyett Marika néni festésre (hiába) váró lakásában, a kocsmában és a másnapos ébredés után otthon, az ágyban az első, második és harmadik cigi közben, aztán borotválkozótükör előtt, és így tovább. „Azért élek, hogy elmeséljem az életemet”: ez volt Gabriel García Márquez önéletrajzának címe, de ez lehetne Oszkár mottója is, ha lecserélné azt, amit az előadásban használ, hogy „tőlem színes a világ”. A Pintér Béla társulatának színészeként is ismert dramaturg, Enyedi Éva fókuszt ad a regényben még szabadon hömpölygő szövegnek, illetve nem is fókuszt, hanem sorsot: hogy miről szólt a regény, arra sok választ lehetett adni, de a színházi előadás már egyértelműen egy sorstörténetet mutat be, olyat, ami kívül komédia, belül viszont tragédia. Ha ember lenne, bohócnak látszana, de közelebb hajolva meglátnánk, hogy valami csíkot húzott a fehér arcfestékbe, a szem sarkából indulva mosva le a sminket egy kis mederben.

Ez a tétje a Meg se kínáltaknak:

belecsempészni a kabaréba a halált.

Meg azt, amit Lev Tolsztojjal az élen annyian vizsgáltak már: az ember számvetését az élettel akkor, amikor már nem lehet félrenézni. Belecsempészni a fájdalomba a boldogságot, az édesbe a keserűt, a komolytalanba a komolyat, hogy aztán a néző döntse el, melyik a fröccsből a szóda, és melyik a bor.

Thuróczy a legmagasabb szinten komédiázik, minden mozdulatában ott van a humor, ami nem egyszerűen azt jelenti, hogy vicces, hanem hogy milliméterre és másodpercre tudja, hogyan fognak igazán jól működni a gegek. Tudja, hogyan mozgassa finoman úgy a felsőtestét, mintha a busz rázná beszéd közben, és nem egy hokedlin ülne éppen egy belpesti színpadon, és tudja, hány és hányféle lehetőséget ad még a létra a legmeglepőbb, biztos kézzel előadott viccek elsütésére.

Szkárossy Zsuzsa / Hatszín Teátrum

Keresztes Tamás rendezőként ugyanilyen precízen és jó érzékkel poentírozza végig az előadást, nincs olyan perc benne, amiről ne látszana, hogy pontosan ki van találva, az olyan visszatérő és látványos mutatványoktól kezdve, mint az ivást és cigizést elemelten és jópofán jelző mozdulatsorok, a legapróbb részletekig, mint hogy mi mindenre lehet még használni a szobafestés és mázolás alapeszközeit, ha már szobafestésre és mázolásra úgysem használják, vagy hogy hogyan kommentálja másnap egyetlen sokat mondó pillantással azt, amit előző nap művelt, amikor „showmanre itta magát”. És az arányok is csak néha csúsznak el, például pont a showmanes rész sok kicsit színpadi galoppozással és kurjantgató kacagással: a visszafogottabb humor jobban működik még akkor is, ha a közönség nevetésétől nem is hallani a következő mondatot.

És Keresztes azt is tudja, mennyi mindent lehet még hozzátenni a kabaréhoz a színészi játékon túli eszközökkel, főképp a saját maga által tervezett, finoman szólva is multifunkciós, egyetlen díszletelemig, amely elölről kocsmapult, hátulról hálószoba, még hátrébbről fürdőszoba, és akkor még nem is tudjuk, mennyi minden bújhat elő belőle a legfontosabb dramaturgiai pillanatban, ráadásul úgy, hogy még arról az egyetlen elemről is kiderül a sokfélesége, amiről már pont tényleg nem gondoltuk: ezek az ötletek is emlékezetessé teszik az előadást.

Ami persze mégiscsak attól a legemlékezetesebb, hogy Thuróczy két ember játszik egyszerre, mármint ő már nem úgy, mintha belőle is, mint a díszletből, kihajtogatható lenne egy másik, kisebb matrjoska-Thuróczy, hanem úgy, hogy teljes önazonossággal és szinte észrevétlenül tud váltani esendő, sokszorosan elhagyott, tragédiáktól sújtott kisemberré a showmanből, illetve nem is váltásról van szó, csak súlyozásról: olyan örök optimista ő, aki életigenlésre használja finom nihilizmusát, és akinek azért néha mégiscsak, többször is, mint kellene, nemet mond az élet. Ott van a mosolyában az összes vicce és az összes csalódása is, elfér mind, meg még egy cigi is mellé.

Szkárossy Zsuzsa / Hatszín Teátrum

A szöveg sűrítésének viszont megvan az a hátránya is, hogy majdnem teljesen elvész a mű közéleti jellege, pontosabban egyetlen egy rövid jelenet marad, amelyben Oszkár összefoglalja Magyarország elmúlt pár évtizedének történetét, a falu bolondja, hebehurgya Ferivel, a Kicsivel, aki úgy bánik a mi pénzünkkel, mintha mosás után találta volna az ingzsebben: könnyen jött, könnyen megy, meg Gázos Lőrinccel. Mert a regényben még metafora volt, hogy Magyar Oszkárt úgy hívják, mintha némi beszédhibával mondanánk ki, hogy Magyarország: a szövegben végig ott volt az a motívum, hogy Oszkárt újra meg újra megbízzák, fesse le, amit az előző tulaj otthagyott, pártirodáktól politikusok által használt bordélyházakig, most például erősen dívik a narancsszín, de minden színre úgyis újabbat húznak majd előbb-utóbb, „Majd megunják ezeket is, és akkor jövök megint én az ecsetjeimmel”, ahogy a könyvben fogalmaz.

És jó, hogy volt ez a réteg, mert Oszkár ezzel tudott túlmutatni önmagán. Igaz: a regényben az örökérvényű részek – az emberről és emberiről, a halálról és a boldogságról – cserébe kevésbé hatottak örökérvényűnek, még ha a közéleti dimenzió erősebb is volt. Most meg ha túl nem is mutat egy sorson, azt a sorsot megemlegetjük, idővel lekopik majd róla a nevetés, és még akkor is emlékezni fogunk rá.

Tulajdonképpen nem is olyan rossz csere ez.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: