Mindenki kurátor: ilyen az, amikor egy múzeum kiállítása az összes munkatárs közös műve

Rendhagyó módon létrehozott állandó kiállítással ünnepli huszadik születésnapját a francia kortárs művészet múzeuma, a Musée d’art contemporain du Val-de-Marne, ismertebb nevén a MAC VAL. A Párizs külvárosában, Vitry-sur-Seine-ben 2005-ben megnyitott múzeum az 1950 után készült franciaországi kortárs művek gyűjteményének ad otthont. Nem véletlenül használtam a „franciaországi” jelzőt, mivel az pontosabban tükrözi a gyűjtemény jellegét. Az alkotások létrehozói ugyanis nem kizárólag francia művészek, hanem sokféle nemzet szülöttei. Van köztük mások mellett angol, ír, kameruni, chilei, libanoni, algériai, és Reigl Judit, valamint Gróf Ferenc személyében magyar is, de rövidebb-hosszabb ideig valamennyien Franciaországban éltek és dolgoztak.

Az újrarendezés kurátora a múzeum vezetője Nicolas Surlaspierre volt, aki szakítva a klasszikus gyakorlattal mind a művek kiválasztásába, mind pedig a koncepció kialakításába bevonta a múzeum valamennyi munkatársát. A műhelymunkák során elemezték a javaslatokat, heves viták közt dolgozták ki a kiállítás struktúráját, és válogatták ki a bemutatásra szánt anyagot. A módszer és az eredmény minősítése a szakmai véleményeken túlmenően még a közönség visszajelzésére is vár. Mindenesetre annyit megállapíthattunk, hogy alapos kortárs művészeti ismeretek és gazdag fantázia szükségeltetik a művek egy-egy témába sorolásának megértéséhez. Továbbá az a kérdés is felvetődik, hogy a kurátori munkának az „egyenlőség” jegyében tett átruházása egy ilyen széles munkacsoportra – maga után vonva az egyéni felelősség hiányát is – vajon mennyiben befolyásolja az eredmény minőségét.

Orlan Self-hybridations africaines (2000) című műve

Adagp, Paris / Jacques Faujour

Az Ideális kategória (Le genre idéal) címet kapott kiállítás öt művészeti kategória köré: csendélet, tájkép, zsánerjelenet, portré és történeti festészet köré épül. Ez az osztályozás első hangzásra klasszikusnak, könnyen érthetőnek tűnik, de a kurátori csapat humora, ravaszsága, játékossága folytán az egyes témákat feldolgozó részekbe az egyértelműen odatartozó alkotások mellett nagyobb részt olyanokkal találkozunk, amelyek jelenlétének jogossága fejtörést okoz. Ennek illusztrálásra jellemző példa Julien Berthier (1975) önmagában is érdekes, újrahasznosított, egymásra és egymás mellé helyezett vaslapokból konstruált szobra. A geometrikus absztrakt alkotás a portrék közé került, aminek indokoltsága csak címének ismeretében válik érthetővé. A mű Berthier Portré-sorozatának egy darabja, melyek mindegyikének elnevezése arról az utcáról kapta nevét, amelyikhez létrejötte fűződik: így például Henri Matisse, Raymond Radiguet vagy jelen esetben Hannah Arendt.

Könnyebben értelmezhető Barthélémy Toguo (1967) szoboregyüttese, a The New World Klimax III. (2001). Az asztalon sorakozó túlméretezett, mellszobor alakú bélyegzők a szabad út kulcsát jelentő vízumokra utalnak. A kameruni szobrász és performer a mindenkori bevándorló „portréját”, bizonytalan helyzetét, országról országra sodródását fejezi ki vizuális formában, belénk ültetve a gondolatot, hogy bárkiből lehet „migráns”.

Barthélémy Toguo The New World’s Climax III (2001) című alkotása

Adagp, Paris / DR

Természetesen a portrék klasszikus formái is jelen vannak. Ezek egyike az illusztrátor, rajzoló, festő, író, költő, rendező, énekes-dalszerző, színész és filmes. Roland Topor (1938–1997) Le cerveau impérialiste (Az imperialista agy, 1996) című szürrealisztikus és groteszk festménye egy téglafallal körülvett nyitott emberi koponyából kiemelkedő, emberi agy testű sast ábrázol Magritte és de Chirico stílusában.

A csendélet és a tájkép szekció válogatása arra világít rá, hogy e két fogalom értelmezése milyen szélesre tágult a kortárs művészetben. A csendélet kategóriába került többek között Annette Messager (1943) Les restes (A maradékok, 2000) című jól ismert, monumentális méretű, plüssállatokkal teleaggatott faliképe. Pierre Ardouvin (1955) installációja, a L’abondance (Bőség, 1996) egymáshoz sehogyan sem kötődő, szétszórt tárgyaival, mint a gyerekjáték, a virágtartó, az esernyő, a kulcstartó, a ruhafogas és fonott kosár, zavarba hozzák a nézőt. Vajon ez egy feladvány, ahol rá kell találnunk a tárgyak közti összefüggésre vagy esetleg Ardouvin csak egy mulatozó társaság által hátrahagyott rendetlenséget akart „csendélet” formában jelképezni? Az egyszerre játékos és nyugtalanító installáció, ahogy Ardouvin több munkája is, társadalomkritikát rejt magában, és ennek felismerésében segít a cím is: a Bőség a felesleges felhalmozás, a hiánytól való eltúlzott félelem, a fogyasztói túlkapások kritikája.

Pierre Ardouvin L’abondance (1996) című műve

Cserba Júlia

Roy Adzak (1927-1987) angol szobrász, festő, fotográfus 1957-ben indította el különféle tárgyak gipszbe, plasztikba, fémbe préselt lenyomatáról készült Objets négatifs (Negatív tárgyak) sorozatát. Ennek két, 1969-ből származó monokróm darabja, a Fruits et bouteilles (Gyümölcsök és palackok), valamint a tányérok és evőeszközök lenyomatából álló Table top (Asztallap). Az optikai illúziókeltés eszközével a művészt visszatérően foglalkoztató kérdéskört, a jelenlét és a hiány, az efemer és az örökké tartó, az élet és halál gondolatát kívánja megosztani a nézővel. Egyértelmű a gondolati kapcsolat Adzak negatív tárgyai és Daniel Spoerri (1930–2024) assemblage-a, a Les Puces (Bolhapiac, 1961) között. A bolhapiacokon összeszedett tárgyak összevisszasága, a régi pénzek, a rozsdás szögek és szerszámok, az összetört pohár, az üres gyufaskatulya a tárgyak egykori használóinak hiányával, az elmúlással és az idő megállíthatatlan múlásával szembesítenek.

A zsánerjelenet ma már túlhaladott, idejétmúlt kategória, legalábbis klasszikus értelemben. Mégis jogos, hogy ennek külön fejezetet szentel a kiállítás, mivel bemutatja, hogy tulajdonképpen ma is létezik, csak gyökeresen más formában, más módon jelenik meg a kortárs művészetben. Példa erre Gilles Barbier (1965) L’Ivrogne (A részeges) című, egész termet betöltő műve. Barbier, akit lebilincsel a pszichotróp anyagok, mint a kábítószerek és az alkohol agyra gyakorolt hatása, egy élethű, térdre roskadt férfi (feltehetően maga a művész) agyában keringő, zavaros gondolatait jeleníti meg az örvényszerűen a mennyezet felé emelkedő tárgyak kavalkádjában.

Gilles Barbier L’Ivrogne (1999–2000) című alkotása

Adagp, Paris / Marc Domage

A művészek változatos eszközökkel, sokféle nézőpontból jelenítik meg magának a tájkép műfajáról, környezetünk állandó változásáról és fenyegetettségéről alkotott nézeteiket. A tájkép hagyományos formáját képviseli Jacques Monory (1924–1918) vöröslő sarki fényt idéző, absztraktot súroló olajfestménye, melyet különösen az tesz érdekessé, hogy Monory a „Figuration narrative”, a narratív figuratív festészet egyik legmarkánsabb képviselője, az absztrakció szenvedélyes kritikusa volt. Agnès Varda (1928–2019) monumentális méretűre nagyított és poliésztervászonra nyomott fotója, a La mer immense (A hatalmas tenger 2003) azt az illúziót kelti, mintha magunk is ott állnánk, ahol Varda a felvételt készítette. Az iráni képzőművésznő, Morvarid K (1982) munkája, a Charcoal installation (Szén installáció, 2022) elszenesedett faágak, tobozok, falevelek szabályos kört alkotó halmaza, amely a klímaváltozással járó, egyre gyakoribb és egyre súlyosabb pusztítást okozó erdőtüzekre hívja fel a figyelmet. Ange Leccia (1952) Orage (Zivatar, 1999) című, 9 perces videójának ismétlődő kép- és hangsora – a vakító fényű villámok és a fülsiketítő dörgés – olyan, mintha a természet figyelmeztető és egyben fenyegető jelzése lenne.

Malachi Farrell (1970) installációjának címe ugyan Nature morte (Csendélet, 1996-2000), de amikor a felgördülő függöny mögül a Rosenberg-házaspár kivégzésére célzó két villamosszék tűnik elő, egyből érthetővé válik helye a Face à l’Histoire (A Történelemmel szemben) elnevezésű részben. A színpadias reprezentációval Farrell az erőszak, az egyéni és kollektív tragédiák médiamegjelenítésének túlkapásait bírálja. Nem igényel különösebb magyarázatot Reigl Judit festményének, a lángok közt semmibe zuhanó testet ábrázoló New York, 2001. szeptember 11-nek a jelenléte sem ebben a fejezetben.

Összegezve a látottakat, két megállapítást vonhatunk le. Ahogyan a rendezési koncepció kidolgozása kollektív munka volt, úgy az eredmény megvitatása is kiérdemelne egy szélesebb kör számára megrendezett kerekasztal beszélgetést és konstruktív vitát. A másik konklúzió pedig az, hogy akárcsak a korábbi állandó kiállítások, úgy a mostani is demonstrálja a múzeum gyűjteményének gazdagságát és magas színvonalát.

–

Nyitóképünkön Malachi Farrell Nature morte (1996-2000) című műve Forrás: Adagp, Paris / Jacques Faujour

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!