Proics Lilla: A betörés olimpiája

Volt szerencsém egyszer egy tizennégy éves sakkozóval beszélgetni, aki három évvel később nemzetközi nagymester lett, és azóta is a világ élmezőnyében játszik. Tizenhárom évesen hagyta abba a versenyszerű úszást annak ellenére, hogy sorra nyerte az országos versenyeket, a többiekhez képest egyre kevesebb edzésmunkával – akkor azonban már választania kellett a két sportág közt. Kíváncsi voltam, mit gondol arról, miért nyert, mitől volt jobb. Azt mondta hetedikesként(!), hogy nem volt jobb, csak jobban tudott figyelni, mint a többiek, és nem izgulta túl magát, mint szinte mindenki más. Alighanem tehetséges úszó is volt.

Tehetséges. Ez a varázsszó, amivel az edzők manipulálnak, és ez az, amivel – mások képességeire csimpaszkodva – naggyá lesznek. Ez az „atombombával fogott veréb” módszertana – ahogy Cseh László olyan érzékletesen mondta. A legtöbb sportoló tapasztalja, hogyan „erősítik a versenyszellemet” a csacska gyerekek közt az úgynevezett szakemberek: egymáshoz hasonlítgatással vagy ócska manipulatív szégyenítéssel. A leghétköznapibb dolgok szintjén is. A tehetségtelenebbnek vélt fiatalból gátlástalanul csinálnak elrettentő példát: nehogy már XY jobban, gyorsabban csinálja, mint te. Ugyancsak mindennapos, hogy a kisfiúknak úgy hivatkoznak a lányokra, mint nyilvánvaló rosszabb teljesítményű, gyengébb és ügyetlenebb lényekre, akikhez hasonlatosnak lenni a világ egyik legcikibb dolga.