Nagy Iván László: 2021, az úgysék és a mégisek éve
6 perc
2021.12.29. 12:00
Megvan az az érzés, amikor azt gondolod, valami annyira szürreális, hogy akkor sem következhet be, ha egyébként minden jel arra mutat, hogy be fog? Magyarországon 2021 ennek az érzésnek az éve volt. No meg a csalódásé, hogy semmi sem túl abszurd ahhoz, hogy a magyar közéletben ne váljon valósággá.
| Az én 2021-em |
Hagyományunk már, hogy karácsony és szilveszter táján a hvg.hu munkatársai vállaltan erősen szubjektív írásokkal idézhetik fel a lezáruló évet. Volt már olyan, hogy a kedvenc cikkeinket mutattuk be, máskor arról írtunk, aki abban az évben a legnagyobb hatást gyakorolta ránk, tavaly pedig azt kerestük, mi az, ami mégis csak jó volt 2020-ban. Idén egy érzést keresünk: azt, amely egy adott pillanatban megragadott minket, és többé nem is engedett. Az én 2021-em sorozat pillanatokról, örömökről, elkeseredésről, meglepetésről, ráeszmélésről és csodálatról szól. |
Van egy régi viccünk a legjobb barátommal. Akárhányszor újabb, szürreális fordulatot vesz a politikai közélet, felemlegetjük, hogy „ezek ott ülnek a Lendvay utcában, és mint a részeg haverok a buliban, egymás vállát markolva röhögnek, és mondják egymásnak, hogy »áh, úgyse mered!«”.
Aztán valahogy mégis merik. Mi pedig még a NER tizenkettedik évében is nyugtatjuk egymást, mondván, van egy határ, ahol már úgyse.
2021 ezeknek az úgyséknak, és végül a mégiseknek az éve lett.
Úgyse folytatódik idén már a járvány. Tavasz van, és úgy oltunk, mintha az életünk múlna rajta – múlik is. A szerencsésebbeknek nyugati vakcina jár, a kevésbé szerencséseknek jobb híján orosz és kínai, amiért megküzdöttek a fürkészek és portyázók. De haladunk, és végre egyszer mintha a Karmelitából is racionális döntések jönnének hatalmi iránymutatások helyett.
Ugyebár az iránymutatások. Mert milyen jó is lenne, ha esetleg a 12 év alatt a félelmen kívül más érzelmet; mondjuk bizalmat és hitet is becsatornáztak volna az emberek mindennapjaiba. Milyen jól jönne, ha az emberek elhinnék, hogy a tudomány értük, és nem ellenük van. Kár, hogy a tudás és a tudomány szitokszó lett az évtizedes züllésben, pedig még egy Karikó Katalint is fel tudunk mutatni.
Mindezek ellenére lehetett egy kicsit reménykedni. Úgysem teszik az emberek kockára az életüket valamiért, amit az interneten hallottak. Úgyis jönnek majd a kórházi adatok, hogy az oltottak összehasonlíthatatlanul jobb esélyekkel indulnak a vírus ellen. Mégis, itt vagyunk decemberben, és nyert helyzetből állunk rosszabbul, mint valaha.
Ahogy haladtunk a nyár felé, a járvány szerencsére alábbhagyott, és újabb úgysék születtek. Úgyse fog visszakanyarodni a kormány oda, amerre már a járvány előtt elindult. Tényleg, 2021 van, és valahol még csak-csak a Nyugat része vagyunk.
Úgyse fognak nekiállni a homofób gyűlöletkeltésnek a társadalomban.
És jött az év egyik, ha nem a legfájdalmasabb mégise, és találtam ott magam az egyik legnehezebb cikknél, amihez hozzájárultam. Mert amikor az ember ráír az LMBTQ-barátaira, hogy figyu, beszélgessünk kicsit, tudni szeretném, hogy érzel – akkor eltörik valami.
Eltörik például az a kényelmes tévhit, hogy a politika nincs befolyással a mindennapokra. Ha az ember napokig kikapcsolja a telefonját és elmerül a tennivalóiban, arra lényegében nem lesz befolyása semmilyen kormánynak. Ez mindaddig igaz, amíg valakiknek a puszta létezése nem válik nemkívánatossá – de ez úgysem jöhet el.
Mégis eljött. A gyermekvédelem nevében pedig önmagukat kereső fiatalok ezreinek életét sikerült mégis megmérgezni. El a kezekkel a gyerekeinktől, ugyebár.
„Kétségbeejtő, hogy még mindig ott tart a magyar társadalom, hogy embereket különböztet meg"
Bár mindennapjaik eddig is kiközösítéssel, szóbeli és néha fizikai bántalmazással teltek, az utóbbi 1-2 évben a szokásosnál is több nehézséggel kell szembenézniük az LMBTQ-fiataloknak. Ők azok, akik a saját bőrükön érzik a változásokat, legyen szó a jogi nemváltoztatást megtiltó 33-as paragrafusról, vagy a tegnap elfogadott melegellenes törvényről.
Ekkortájt viszont volt más, aminek lehetett örülni, olyannyira, hogy az országgyűlési ülésszak végét is hozzá igazították. A magyar válogatott Eb-meccseket játszik Magyarországon – akit ez nem hoz lázba, hazudik. Úgyse szólhat ez másról, mint eufóriáról, nagykörúti utcabálról, éjjelsohanemérhetvégetről.
Mégis szólt. Bár a Puskás Aréna tömve volt kisgyerekekkel, és még a magyar futballból kiábrándult, de a pillanat hevében meghatott újságírókkal is (én), a maradandó képeket nem a pozitív, hanem az éppen azzal ellentétes tömegpszichózis hozta: a melegek és az emberi jogokért letérdelő emberek gyalázása, mintha csak az fejezné ki az összetartozást és a nemzeti érzelmeket.
A járvány kezdetétől egészen 2021 júniusáig nem utaztam külföldre, ekkor azonban elkísértem az ultrákat a válogatott utolsó csoportmeccsére. Tudják, ez volt az a mérkőzés, amelyre már Orbán Viktor sem ment el, mert annyira túltolták a homofóbiát, hogy inkább az olasz szélsőjobbosokkal vacsorázott, mintsem a szivárványszínekben pompázó müncheni stadionban szurkoljon. Egy utolsó mégsével a fejemben úgy mentem a béközéppel, hogy idegenben, egy tényleg fontos meccs előtt csak beérik azzal, hogy vonulnak, kiabálnak, erőt demonstrálnak. Nem érték be: a szurkolói parádé mégis Pride-ellentüntetésbe torkollott, két buzizás között pedig senki nem hallotta meg, hogy a németek nem provokáltak, éppencsak azt akarták megmutatni egy-egy zászlóval, hogy
mi magyarok is szarul járunk, ha hagyjuk a politikusoknak, hogy egymásnak eresszenek minket.
Itt az ideje abbahagyni az ultrák mosdatását
Ne várjuk azt, hogy élhetőbb társadalomban éljünk, amíg romanticizáljuk az eltorzult arccal buzizó szurkolók viselkedését. A mai magyar béközép nem reprezentálja a társadalmat, és ezt külföldön mindenki észreveszi, csak nekünk nem sikerül. Vélemény.
2021 egyébként nem csak érzelmi síkon fájó úgysékból állt. Ugyan az bevett dolog, hogy a politikusokra és üzleti köreikre tolvajként tekintenek az emberek a világban, az azért mégis meredeknek tűnt, hogy több százmilliárdos állami vagyont szervezzenek ki alapítványokhoz. Az meg csak hab lenne a tortán, ha az oktatás módszeres pusztításának részeként az egyetemek jó része is elesne. Áprilisban ez is megtörtént. De ugyanígy eljutottunk oda is, hogy az országot kiárusítva, magyar adófizetői pénzen épülő kínai elitegyetem tervei lássanak napvilágot, vagy éppen a legfejlettebb kiberfegyverekkel figyeljenek meg embereket, akik olyan súlyos bűnöket követnek el, mint az ellenzékiség. Azt pedig csak félszegen teszem hozzá, hogy a legszürreálisabb mégisek egyike, amikor a magyar kultúra kulcsa egy kultúratagadó ember kezébe kerül.
Hozzáteszem: úgyséket és mégiseket a politikai spektrum minden oldalán láthattunk Magyarországon. 2021 előtt tipikusan ilyen volt, hogy úgysem lesz puszipajtás a Jobbik és a DK, az előválasztást megelőzően pedig még bizakodhattunk, hogy a házon belüli verseny úgysem válik sárdobálássá. Mégis egymásra talált a Gyurcsány-párt és az antigyurcsány-párt, mégis személyeskedésbe torkollott a miniszterelnök-jelölti verseny.
De végtére is, sajnos muszáj észrevenni, hogy 2021-et ugyanaz a cinizmus lengte be, mint az elmúlt 11 évet általában. Míg az érett demokráciák korában a racionális választói magatartást bálványozzuk, mégis egy olyan országban élünk, ahol plakátokon, még az egyszavas üzeneteken is túlhaladva, emojikkal szítják a gyűlöletet. Mint kiderült, legalább ilyen naiv elvárás az is, hogy a nemzeti ünnepeket minden törésvonalon felülkerekedve, együtt ünnepeljük meg: csak magunkat áltatjuk, ha azt mondjuk, úgyse lesz Gyurcsány-show 56-ból, vagy ha azt hisszük, nem jelennek olyan, történelemkisajátító cikkek március 15-én, mint hogy „Petőfi ma konzervatív forradalmár lenne”.
Akármilyen elkeserítő az alaphelyzet, egy valamiben még 11 év után is biztosak lehetünk: az apátia nem fogja megoldani.
Ha 2021 volt az úgysék és a mégisek éve, legyen 2022 a mégséké.
Kaparjuk össze magunkat, és mutassuk meg, hogy mégse vagyunk elveszve, mint társadalom. Hogy bár 12 éve úgy tűnik, mégsem lehet minket egymás ellen uszítani. Mégse veszett el minden; mégsem lettünk autokrácia, mégsem szűnt meg a jogállam. Mégsem felejtettünk el szeretni, mégsem hittük el, hogy az élet folyamatos háború. És mondhassuk azt, hogyha az arcunkba tolják a legpofátlanabb, legképmutatóbb politikai manővereket: mégse. Eddig és ne tovább.
A mégsék éve csak rajtunk múlik.