Ülep-, lélek- és elmepróbáló darabot adnak elő szeptember vége óta a székesfehérvári Vörösmarty Színházban. A társulat két rövid szünet beiktatásával négy és fél órán keresztül négy szerző nagyívű gondolataival, négy eltérő stílusú rendező színpadi ötleteivel bombázza meg a nézőket.
A monstre produkció viszontagságos előzményei viszonylag ismertek. 2018 végén a Szikora János igazgatta, másfél évszázados teátrum fennállása óta először színre vitte Madách Imre „örök érvényű remekművét”, mégpedig négy rendezőjének, az igazgató mellett Hargitai Ivánnak, Horváth Csabának és Bagó Bertalannak közös, egybehangolt víziójaként. A „bizsergetően szokatlan”, például öt Ádámot és öt Évát foglalkoztató előadás sikerén felbuzdulva a színházi csapat újabb csavarként arra kért fel négy kortárs írót – Márton Lászlót, Tasnádi Istvánt, Térey Jánost és Závada Pált –, hogy a XX. század tapasztalatával írják, gondolják tovább a madáchi dilemmát.
A politikát uraló arrogancia és a lebutított beszédmód erős apátiát okozott a társadalomban, de most ez változóban van – mondja Radnóti Sándor művészetfilozófus, aki szerint a kultúrát ízlésterrorral sem tudják megingatni. HVG-portré.
Érthetetlennek tűnhet, hogy a szexuális kisebbségek negatív megkülönböztetése zajlik ma Magyarországon, miközben a magyarok nem keveset tettek hozzá a homoszexualitás kultúrtörténetéhez.