Hogyan győzhetjük le a lustaságunkat?

Ahhoz, hogy a lustaság jelenségét egy kicsit jobban megértsük, vissza kell utaznunk azokba az időkbe, amikor az emberek még gyűjtögető-vadászó életmódot folytattak. Amikor szűkös készletek álltak rendelkezésre, az emberek akkor mozogtak, amikor annak közvetlen értelme volt. Például élelemszerzés céljából vadásztak, vagy éppen vizet kerestek, mert ha nem tették volna, elpusztulnak. Viszont ha megvolt az élelem, akkor a nehezen megszerzett energiát nem volt érdemes elherdálni. Az akkori embernek aligha jutott volna eszébe ironmanversenyen elindulni, és ott elpazarolni fáradságos munkával bebiztosított erejét.

A lustaság, a cselekvés hiánya vagy a tényleges motiváció hiányáról árulkodik, és/vagy egyfajta energiamegtakarítás; az éhség, a szomjúság vagy épp a nemi vágy persze legyűri ezt az elvet. Ilyenkor a véráramunkba került hormonok által a szervezetünk úgyszólván elkábít bennünket, és céljaink felé kényszerít. Amikor viszont tele van a gyomrunk, már nem sok mindent akarunk tenni. Vannak hiányalapú szükségleteink, amelyek, ha kielégülnek, legközelebb jellemzően akkor jutnak eszünkbe, ha ismét kielégítettlen állapotban vannak (ismét éhesek vagyunk).

Ugyanakkor vannak növekedési alapú igényeink is, amelyek kifejezetten a fajunkra jellemzőek, amelyek magasabb célok irányába mutatnak, oda, ahol azzá válhatunk, akik potenciálisan lehetünk, sőt túl is léphetünk önmagunkon, hisz a létünkkel nemcsak a magunk boldogulását segítjük, hanem más fajtársainkét is. A kérdés persze az, hogy megvárjuk-e, amíg a kényszerítő automatizmusaink beindulnak. Például ha megbetegszünk attól az életviteltől, amit folytatunk – hiszen akkor, ha élni akarunk, az egyik lehetőség, ha a tettek mezejére lépünk.

A másik lehetőség, hogy nem várjuk meg ezt a mélységet, hanem a tudatos szinten változtatunk – észben tartva mindvégig, hogy a cselekvés rengeteg
energiát igényel, és hogy a szervezetünk nem mindig lesz ebben támogató partner.

Az egyik fő tényező, ami nem segít a lustaságunk legyőzésében, hogy mindent instant módon, most azonnal, gyorsan és könnyen akarunk. Ha nem teszünk meg valamit azért, mert lusták vagyunk, az vajon milyen következményekkel járhat a jövőben? Vajon nem lesz-e nagyobb így a veszély? A lustaság legyőzésében is hatalmas adag energiára, sok tényleges próbálkozásra van szükség, és végig tudatosan kell cselekednünk.

A másik fő tényező, a környezetünk hatása ismét csak nem elhanyagolható. Vajon ez a környezet táplál bennünket, megmozgat, motivál? Vagy apátiát, értetlenséget, fásultságot, nihilizmust sugároz, amit látunk magunk körül? A környezet aktív alakítása, formálása tehát ahhoz is elengedhetetlen, hogy egyáltalán lépjünk és legyőzzük a lustaságunkat – nem egyszer, nem kétszer, hanem rendszeresen.

Miért vagyunk lusták és halogatók?

Maga a halogatás és a lustaság rokon fogalmak: nem akarunk valamit most megtenni, vagy éppen lusták vagyunk hozzá. Az okok különbözőek lehetnek, lényeg, hogy nem tesszük meg. Például a következők miatt:

- ez igazából nem is a mi dolgunk,
- ez más célja, nem a miénk (ránk erőltették),
- nem vagyunk elég jó hozzá (önbizalomhiány),
- nem tehetjük meg (nem engedhetjük meg magunknak),
- úgysincs elég időnk rá,
- nem olyan emberek vagyunk,
- nem minket érdekel a dolog,
- nem látjuk értelmét,
- már próbáltuk egyszer, és nem ment, hát miért próbálkoznánk ismét,
- félünk, mi lesz, ha nem sikerül,
- egyedül vagyunk ezzel a dologgal (senki más nem lép a környezetünkben, mi pedig nem akarunk kitűnni, kilógni a sorból),
- még nem fáj eléggé.

A fenti gondolatok mögött hol a rögzült szemléletmódot ismerhetjük fel, hol az önbizalom hiánya, a tehetetlenség érzete köszön vissza, hol pedig az, hogy egyedül érezzük magunkat, és meg akarunk felelni a vélt vagy valós társadalmi elvárásoknak. Nem lehet és nem is kell minden pillanatban legyőzni a lustaságunkat, elkerülni a halogatást. Ha valamit például azért nem teszünk meg, mert nem nekünk fontos, és unjuk, hogy más dolgait intézzük, az egészen más ahhoz képest, amikor számunkra fontos dolgok maradnak el.

Nézzünk rá a passzivitásunk gyökereire, hogy meg tudjuk állapítani a lustaságunk valódi okát. Ha tudjuk az okokat, akkor tudunk reagálni. Tudás, terv és tett: itt is ez a hármas segíthet a megoldásban.

Egyszerű módszerek a lustaság leküzdésére

Az inspiráló fizikai és emberi környezeten túl vannak olyan lépések, amelyek aktívan segíthetik lustaságunk legyőzését. Ilyen lehet az a roppant egyszerű módszer, amelynek segítségével elirányítjuk a figyelmünket a tudatosság szintjére. Például reggel megszólal az ébresztőóránk, és bár a tervünk az volt, hogy egyből felkelünk, mégis inkább lustálkodunk, megnyomjuk a szundigombot.

HVG Könyvek

Mit tehetünk? Mivel már tudjuk előre, hogy mit várhatunk magunktól (automatikus szundigombnyomást), felkészülünk egy válaszreakcióval: visszaszámolunk öttől. Megszólal az ébresztő, eszünkbe jut, hogy cselekedni kell, elkezdünk számolni, öt, négy, három, kettő, egy – és kikelünk az ágyból. Azzal, hogy számolni kezdünk, már a tudatosságunkat választjuk az automatizmusainkkal szemben, ami hatékony lehet azokban az esetekben, amikor elindulna a halogatás.

Ugyanilyen hasznos módszer lehet még az első öt perc metódusa. Lusta vagyok hozzá, nem akarok vele foglalkozni? Oké – de legalább öt percet mégis foglalkozom vele! Ez az első öt perc általában elég ahhoz, hogy nekiduráljuk magunkat a munkának, hogy a tettek mezejére lépjünk, és már ne a lustálkodás győzzön.

Ha pedig túl nagynak találunk egy feladatot, a munka megkezdéséhez hatékony segítség lehet, ha részfeladatokra bontjuk a csomagot. Amikor fontos egy projekt a számunkra, akkor ne egy vészterhes egyéves munkaként tekintsünk rá, hanem inkább hét darab, egy-két hónapos feladatként értelmezzük. A kisebb, teljesíthető, részeredményekkel járó célok hatékonyan segíthetnek abban, hogy meglegyenek az első lépések, illetve hogy legyen kedvünk folytatni a munkát.

A fenti cikk Kenyeres András Figyelemkontroll című könyvének szerkesztett részlete. Mennyiben tükrözi egy napunk azt, ahogy éppen élni szeretnénk? Mennyire tudunk a hétköznapjainkban önazonosak lenni? Tényleg szánunk-e elég figyelmet azokra, akiket és amiket fontosnak tartunk? Kenyeres András mentáltréner-tanácsadó könyvében azt javasolja: szánjunk időt arra, hogy egy pillanatra elgondolkodjunk az életünkön, és figyelmünket azokra a dolgokra irányítsuk, amelyek lényegesek számunkra.