Mit látott Putyin Drezdában? És hogyan gyűrte maga alá ezután Oroszországot?

Vlagyimir Putyin alezredest a KGB 1985-ben, 32 éves korában Drezdába vezényelte. A Putyin család egy kiutalt lakótelepi lakásban élt. A fiatal Putyin ekkoriban tartótisztként dolgozott: információkat elemzett, ügynököket irányított, szóbeszédeket gyűjtött a keletnémet vezetőkről, és mindent megtáviratozott Moszkvába. Maga a munka egy szovjet kém számára nem tűnhetett különösebben érdekesnek, de annál izgalmasabbnak bizonyult a történelmi korszak: Putyin 1985-től 1990 januárjáig élt a szovjet birodalom keleti határ vidékén. Vagyis tanúja volt egy diktatúra bukásának, amely hamarosan az egész Szovjetuniót is magával rántotta.

A Német Demokratikus Köztársaság iskolapéldája volt a 20. századi totalitárius rezsimeknek. A Stasi az élet minden területén jelen volt. Több mint 6 millió keletnémetről vezetett titkos aktát; csupán a drezdai titkosrendőrség irattára több mint 10 folyókilométernyi anyagot tartalmazott. A rezsim saját adatai szerint a keletnémet titkosrendőrség 97 ezer főt foglalkoztatott, és további 173 ezer fő dolgozott neki besúgóként. Még magát Putyint is megdöbbentette, hogy a kormány „milyen lerázhatatlan volt” a saját polgárai megfigyelése során. Később úgy fogalmazott: „Egy totális diktatúrába érkeztem, amely úgy működött, mint a Szovjetunió 30 évvel korábban.”

Putyin a szovjet hírszerzésnek dolgozott, tehát hamarabb szembesült Kelet-Németország hanyatlásának jeleivel, mint mások. Feltehetőleg olvasta a Stasi jelentéseit, amelyek nagy részét szerkesztetlenül továbbították Moszkvába. A jelentések egyre sötétebb képet festettek a helyzetről: a nép körében egyre növekvő elégedetlenségről számoltak be, arról, hogy a gazdaságról szóló számadatok hamisak. Putyin jól tudta, hogy a gazdasági csőd a küszöbön áll, mivel az állami kiadások jóval meghaladják a bevételeket. 1989-re nyilvánvalóvá vált, hogy az összeomlás elkerülhetetlen.

Október 4-én 10 ezer keletnémet rohanta meg a pályaudvart, a rendőrség gumibotokkal és könnygázzal verte szét a tömeget. A következő napokban azután háromszor ennyien gyűltek össze. A Drezdában dolgozó KGB-sek egyre növekvő félelemmel szemlélték az összeomlás jeleit. A Stasi és a KGB közötti kapcsolat mindenki számára nyilvánvaló volt. A KGB-iroda, ahol Putyin dolgozott, a Stasi épületével szemben helyezkedett el. Miután a berlini fal leomlott, Putyin és kollégái nagytakarításba kezdtek. „Mindent eltüntettünk – a belső feljegyzéseket, a címlistákat, az ügynöklistákat. Én magam égettem el egy nagy halom iratot – emlékezett vissza később.

December 6-án a keletnémetek megrohanták a Stasi épületét. Putyin attól félt, hogy a tömeg dühe a KGB ellen fordul. Ez majdnem így is történt. Putyin kiállt az emberek elé, hogy megnyugtassa a kedélyeket, s közölte velük, ő egy tolmács, az épület pedig, amelyet ostrom alá vettek, egy „szovjet katonai szervezethez” tartozik – majd távozásra szólította fel őket. Később, látva az agresszív közhangulatot, Putyin védelmet kért a szovjet hadseregtől. Megdöbbenve hallotta az elutasítást. „Moszkva utasítása nélkül semmit sem tehettünk. Moszkva viszont hallgatott.” A félelmet felváltotta a magára hagyatottság érzése. „Moszkva tehát hallgatott, ettől pedig az az érzésem támadt, hogy a Szovjetunió nem létezik többé, hogy egész egyszerűen eltűnt.”

Nehéz lenne elhinni, hogy ezek az évek ne formálták volna a fiatal hírszerzőtiszt pszichéjét. Putyin tisztában volt azzal, milyen költséges és fenntarthatatlan a keletnémet rendőrállam működtetése. Látta, hogy a központi tervgazdálkodás csődhöz vezet, és a látszat érdekében kifizetett szubvenciók olyan államháztartási lyukakat eredményeznek, amelyeket lehetetlen befoltozni. Rá kellett döbbennie, hogy a szovjet rendszernek ugyanezek a gyengeségei.

„Ekkor már tisztán láttam, hogy az egész elkerülhetetlen volt – utalt később a berlini fal leomlására. – Sajnáltam, hogy a Szovjetunió elveszítette pozícióját Európában. Ugyanakkor világossá vált számomra, hogy egy falakra és határokra épülő rendszer nem maradhat fenn sokáig. Én azonban azt szerettem volna, ha valami létrejön a helyén. De nem így történt. Nem volt új elképzelés, és ez fájt.”

Moszkva nem ismerte fel saját gyengeségét, és képtelen volt alkalmazkodni a változásokhoz. Putyin ezt katasztrófaként élte meg. Mivel gyakorlatilag egyedül kellett képviselnie a szovjet érdekeket a feldühödött tömeggel szemben, elkezdett vágyakozni egy erős, szuverén orosz állam iránt – mint amilyen egykoron volt. Frusztrálta, hogy a központ nem hallgat a perifériáról érkező hírekre.

Körülbelül tíz év elteltével a fiatal KGB-ügynökből nagy meglepetésre Oroszország második elnöke lett. A megromlott egészségű Borisz Jelcint váltotta fel. Kelet-Németországban szerzett tapasztalatait felidézve megérthetjük, mire gondolt, amikor már elnökként egyszer ezt mondta: „Azoknak, akik nem bánják a Szovjetunió felbomlását, nincs szívük – azoknak, akik eredeti formájában akarják feltámasztani, nincs eszük.”

„Régi szovjet álom”

2000. január elsején Putyin ígéretet tett az orosz népnek. Kevesen voltak elégedettek azzal, amivé az ország az ezredfordulóra lett. A Szovjetunió összeomlását követő évtizedet gazdasági nehézségek, krízis és zavarodottság jellemezte. Az ország első demokratizálódási kísérlete zavaros ideológiájú politikai pártokat és acsarkodó politikusokat dobott a felszínre, akikről mindenki azt feltételezte – alighanem jogosan –, hogy maguk felé hajlik a kezük.

A kiábrándultság nőttön-nőtt, az orosz nép pedig úgy érezte, a kommunizmusért cserébe nem kapott mást, mint egy korrupt demokrácia hamis ígéretét. Becsapottnak érezték magukat a polgárok, mert követték ugyan a nyugati demokratikus modellt, de rengeteg szenvedés árán, csupán néhány szerencsés húzhatott hasznot a többiek kárára. A leginkább megalázónak mégis az tűnt, hogy az ország elveszítette szuperhatalmi státusát.

Jócskán megérett hát a pillanat a putyini ígéretre, amelyet az új elnök az új évszázad első napján tett. Nemcsak növekedést és megújulást ígért, hanem azt is, ami az oroszoknak a legjobban hiányzott: „Stabilitást, biztonságot és a jövő tervezésének lehetőségét – nemcsak a sajátunkét, hanem gyermekeinkét is –, nemcsak egy hónappal, hanem évekkel, sőt évtizedekkel előre.”

A biztonságra vágyó polgárok örömmel fogadták szavait, mert elegük volt már a tíz éve egyre hanyatló államból, és abból, hogy csak magukra számíthatnak. Putyin látomásában egy erős, újra tettrekész Oroszország jelent meg, amely visszatér eredeti helyére, a nagyhatalmi pozícióba. Bár Putyin nem beszélt arról, hogyan fogja elérni a stabilitást, mindez hamar nyilvánvalóvá vált. Ha van meghatározó sajátossága az autoriter rendszerek putyini típusának, akkor az a hatalom centralizációja.

Uralma alatt Oroszország azért vált stabillá és kiszámíthatóvá, mert egyetlen ember és a körülötte állók szűk csoportja vette át az irányítást. A Kreml az orosz politikai és gazdasági intézményrendszerben nem az első az egyenlők között, hanem mindenek felett áll. Putyin és mások mindezt „vertikális hatalomgyakorlásnak” nevezték.

Az új elnök az oligarchákkal kezdte. A legtöbb orosz mágnás a Szovjetunió összeomlását követő vadkapitalizmusban mesés gazdagságra tett szert azáltal, hogy névleges áron szerzett részesedést az ipar vezető ágazataiban. Két hónappal Putyin beiktatása után a Kreml figyelmeztette a milliárdos üzletembereket: vagy lojálisak lesznek az új vezetéshez, vagy súlyos következményekkel kell számolniuk.

Akik nem hallgattak a jó tanácsra, hamar száműzetésben vagy börtönben találták magukat. A rendszer legkeményebben az olajmágnás Mihail Hodorkovszkijra sújtott le. Az ellene indított per politikai motivációja mindenki számára nyilvánvaló volt, és a tárgyalást a súlyos eljárási hibák miatt rengeteg külföldi kritika is érte. Hodorkovszkij bebörtönzése intő példa azok számára, akiket valaha is megkísértett a gondolat, hogy ellentmondjanak Putyinnak.

Az elnök ezután a tartományi kormányzók szarvát törte le. Jelcin idejében a kormányzók hűbérúrként regnáltak a hatalmas ország egy-egy területén. A Kreml rendeleteit csupán javaslatoknak tekintették, és sokszor egyszerűen átsiklottak felettük. Ez egy csapásra megszűnt, amikor 2005-ben Putyin véget vetett a kormányzók közvetlen választásának, és átvette kijelölésük jogát. Ráadásul pénzügyeik felügyelete is olyan, a Kremlhez lojális tisztviselők hatáskörébe került, akiket Putyin KGB-s barátai közül toboroztak.

A legfigyelemreméltóbb azonban talán mégis az volt, ahogy Putyin térdre kényszerítette a médiát. Elnöksége kezdetén csupán egyetlen tévécsatorna volt állami tulajdonban a három legnagyobb közül; három évvel később a Kreml mindet az ellenőrzése alá vonta. (Az ORT-t és az NTV-t tulajdonló nagyvállalkozókat börtönbüntetéssel fenyegették, ha nem adják el részesedésüket. Mindketten beadták a derekukat, majd elhagyták az országot.) A Kreml emberei a legnagyobb példányszámú napilapokat és folyóiratokat is felvásárolták.

Az orosz médiatársaságok elfoglalásánál is hihetetlenebb, hogy a Kreml milyen mértékben igyekszik manipulálni a híreket. A Kreml nem szívbajos, ha csatornáknak adott instrukciókról van szó. Amikor Dmitrij Medvegyevet 2008-ban elnökké választották, a televíziócsatornák utasítást kaptak, hogy a híradónak mindennap egy róla szóló hírrel kell kezdődnie, amelyet egy Putyin miniszterelnöknek szentelt, kb. azonos hosszúságú blokknak kell követnie.

A Kreml nem elégedett meg azzal, hogy megszelídítette a milliárdosokat, a kormányzókat és a média vezetőit – a politikát is megpróbálta állami ellenőrzés alá vonni. Putyin már millenniumi beszédében hangsúlyozta a politika és a társadalom egységének fontosságát, és ezt az elvet magától értetődően terjesztette ki a politikai pártokra is, amelyek egykor a posztkommunista Oroszország legkiszámíthatatlanabb játékosainak számítottak. Putyin és tanácsadói nem azt tűzték ki célul, hogy egyetlen domináns vezető párttal zúzzák szét az ellenzéket. Inkább maguk határozták meg azt a teret, amelyben a maréknyi ellenzéki párt tevékenykedhetett, és néha a pártokat is maguk találták ki.

A fenti cikk a Diktatúra 2.0 című könyv szerkesztett részlete. A könyvben William J. Dobson újságíró egy bennfentes jártasságával tárja fel a mai autokrata rezsimek belső működését és a szabadság jövőjéért vívott küzdelem kulisszái mögé is bepillantást nyújt. A kötetet itt rendelheti meg kedvezménnyel.