Ahogy a rakparton ballagtam, egy vöröshajó lány jött elém ringatózó léptekkel.
Tövénél kicsit lenőtt a hájfestése, de amúgy nagyon tiptop lédi volt, blúzban, magassarkúban, illatfarhőben. Határozott gézfogás, éreztem összekoccanni festett körmeit a markomban. Néztem a száját, ezt a nyifogástalanul kárminpirosra kirúzsozott rombuszformát, amint kibocsátja magából az adott pillanathoz tökéletesen illő szavak és mondatok buborékait.
Azt mondta, bármilyen kérdésem van a rendezvénnyel kapcsolatosan, ne habozzak feltenni neki, ő intézi a cateringet, hegyeztet a hangosítókkal, a konyhával, neki szóljak a kávé és a torta ügyében. Remek lenne, ha majd átküldenék e-mailben egy órára lebontott tervezetet, amelyben részegesen leírom a menetrendet, bár kisebb csúszások, eltérések adódhatnak még, melyeket igyekszünk rugalmasan kezelni. Viszont úgy mégiscsak adott egy miheztartás. Ugyanakkor most ő el is hallgat, és kíváncsian várja, hogy felgázoljam a nagy és emlékezetes nap eseményeit.
Nos, igen, igazán gyönyörű itt, húztam kicsit az időt, mint a kétestésztát, próbáltam nyerni még az élettől pár percet, mielőtt beleforgunk ebbe a rettentő kínos és aprólékos folyamatba. Ekkor már a ferdélzeten lépdeltünk, ámuldozást színlelve körbeintettem karommal, nahát, a hidak, nahát, a folyó, nahát, a város, nahát, a vérfalak, ha valami csordás, pont ez az! Nem is kellett színlelnem, tényleg bámulatos volt, szó se róla, nyilván ezért kerül ez a fejedelmi tejszín annyiba, amennyibe. Bizony van, akinek semmi se drága, ha futja, akkor futja, másnak meg szakadjon meg a szíve, nem kár érte.