Háború Ukrajnában
Több mint ezer napja tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Huszonpáran vagyunk egy harminc éve készült katonaképen, de közülük ma már csak egyet találok. Egy belgrádi jogász jelentkezett, hogy él. Ennyien maradtunk a szakaszunkból, ketten. Mindenki ment a frontra, csak én nem, én voltam az ezredírnok. A többi boszniai, horvát, akárkik: senkik.
Engem hagytak a helyemen a tisztek, közülük sem ment soha a frontra senki. Első halottunk a kikindai Marko Utrzsan volt, utána jött még vagy húsz. Nem is emlékszem, kit exhumáltunk, a lényeg az volt, hogy őt nem kínozták meg, épp csak fejbe lőtték. Ubiparip, a macedón parancsnokhelyettes, aki hivatalosan a morálért (!) volt felelős, megmutatta, hogy egy-egy kivégzett ember arca hogyan mozdul, ha acélkoporsóban hozzák vissza. Én hátrébb voltam, a többiek nem vacsoráztak, hánytak. Nehéz győztesnek lenni.
