Nem sikertörténet a magyar tőzsde, de "a világ vagány, kalandkereső befektetőinek felkeltheti az érdeklődését”

„A részvénypiacot nem azért hozták létre, hogy egy nap alatt milliomost csináljon az emberből”

– óvott a hiú ábrándoktól 1989-ben megjelent Tőzsde című könyvében Alexander Gabor, USA-ban élő tőkepiaci szakember. A kötet immár történelem: a nagy múltú, hányatott sorsú Novotrade brókerház adta ki, Rotyis József, a Budapesti Értéktőzsde (BÉT) első, megbízott ügyvezetője fordította le, egyik lektora pedig Bokros Lajos későbbi tőzsde- és bankelnök, majd pénzügyminiszter volt. „Szerte a világon emberek százai eszelnek ki ragyogó ötleteket, de vagy ambíció, vagy anyagi feltételek hiányában néhány másodperc múlva el is felejtik” – írta Gabor.

A rendszerváltást követő privatizáció berobbanásával párhuzamosan, 1990 tavaszán feltámasztott BÉT őt igazolta. A kisemberek, bár néhányuk meggazdagodott, gyakran megégették magukat a pesti parketten. Nem csoda, hogy a magánemberek negyedannyi pénzt sem tartanak tőzsdei részvényben, mint befektetési jegyben, ötödannyit sem, mint államkötvényben, és tizedannyit sem, mint a készpénz–bankbetét duóban. S eddig arra sem tűnt alkalmasnak a budapesti tőzsde, hogy ott váljanak valóra a semmiből termett vállalkozói ötletek.