Kovács Bálint: Egy elátkozott padban benne van egész Magyarország

Ez a nyomorult ferencvárosi pad egész Magyarország jelképe. Ugye van egy pad a Tompa utcában, amit az elmúlt egy hétben már legalább hétszer átfestettek: először szivárványszínűre, a NYITOTT, a SZABAD és a BOLDOG szavakkal, aztán zöld-fehérre, aztán vissza, és újra, és újra, aztán barnára egy modoros felirattal, hogy „Én csak egy pad szeretnék lenni”, aztán szivárvány, legutóbb pedig piros-fehér-zöld, de olyan ocsmányan, hogy nagyapád alkesz szomszédja a telken, akit negyvenhét éve nem látott senki pálinkásüveg nélkül, delirium tremensben jobban lemázolná remegő kézzel, mint A Mi Hazánk, aminek egyáltalán nincs más politikai programja, csak hogy legyünk nagyon magyarok, de egy istenverte magyar zászlót nem tudnak úgy festeni, hogy Lilike a pillangó csoportból röhögőgörcsöt ne kapjon, amikor összehasonlítja a saját maga által temperával kifestett kis március tizenötödikei kartonzászlójával. Bocsánat, elkalandoztam.

Szóval ebben a padban minden benne van, amit ennek az országnak a közéletéről tudni érdemes.

Kezdve azzal, hogy miközben az ország gazdasága, oktatása, egészségügye, kulturális élete száguld a fal felé, és Németh Szilárd rég felfalta a fékpedált hasaaljapudinggal, valami olyasmin pörög mindenki, aminek semmi jelentősége. De hogy abszolút semmi. Ki a francot érdekel, hogy milyen színű egy pad? Lesz attól meleg valaki, ha szivárványszínű? Sikerül a Feröer-szigetek B-válogatottja elleni focimeccsen legalább az irányt eltalálni, hogy melyik a mi kapunk, ha a fociultrák színezik ki? Ez egy pad. Ennél pontosabb jelképet találni se lehetett volna a jelentéktelenségre. Ahogy arra se, hogy olyasvalamin megy az izmozás, aminek természetesen semmi köze a dolog rendeltetéséhez. Ült ezen a padon valaki az elmúlt hét napban? Nyilván nem. Pedig pont az lenne az egyetlen célja, de elvesztette közpad-jellegét.