Lackfi János: BOLDOGAN HALOK BELE – Anglia-Magyarország 0-4

– Mi lesz itt, búcsú?

– kérdezte tőlem egy egyensúly-kihívásokkal küzdő, nemszáraz koma, ahogy kiszálltam kis piros Suzukimból a székelyudvarhelyi parkolóban.

– Dehogyis, focimeccs!

– mondhattam volna, de akkor még csak az agyam hátulsó felében motoszkáltak az este várható történései, bőségesen volt dolgom addig.
Úgyhogy a valóságnak megfelelő választ adtam, miközben kezemben nagy kartondoboznyi könyvvel rávigyorogtam barátunkra:
– Nem, csak fel fogok olvasni. Ilyen verseket, tudod!
– Aha! – bámult rám ködös tekintettel, és felszívódott, mint esőcsepp a szomjas betonon.

Kis középkori kápolna a város szélén, a körülötte lévő füves placc kőfallal körbeölelve. Esteledő napsütés, hegyek karéja, én pedig kiállok szépen a százötven ember elé, akik összejöttek, és búcsúi sokadalommal megtöltötték a nagy parkolót. Utazunk gyerekkorból felnőttkorba, életből halálba és tovább, fürdőzöm abban, hogy Úristen, micsoda jó munkám van már, ez nem is lehetséges!!! Persze, tettem bele erőfeszítést, volt vele szervezés,könyvbeszerzés, bennem is kattog már jópárszáz kilométer Erdélyen keresztül, vállamon a fellépések egészséges fáradsága, no de akkor is! Végül még el is éneklem egy népdalzsoltáromat, belezeng a zöldellő teknő.

Hosszú dedikálós sorbanállás, kell még hozni köteteket a kicsi piros kocsiból. Mikor csillapszik a hevület, és hazaszállingózik a közönség, pár kedves szó az ottmaradtakkal. A templomocska picit szilvaillatú, pirospozsgás bácsija is odabilleg hozzám, köszöni az estét, pedig hivatalból nem lenne muszáj. Még annyit megjegyez, ő végzett ám teológiát, és onnan nézve is az utolsó szóig igaz mind, amit csak mondtam. Úgyhogy köszöni. Hát ilyet… Lehet ennél kerekebb egy este?