A Pride volt az Orbán-rendszer temetési menete
A rendszerváltás idejének hangulatát lehetett érezni abban a tömegben, ahol a legtöbben legfeljebb gyerekek voltak akkoriban.
A nagyvilág figyelme lassan, de egyre biztosabban a magyar miniszterelnök felé fordul, aki ettől egyáltalán nem jön zavarba, sőt, ha szabad ezt a kifejezést használom, lubickol a szökőár tempójával fokozódó közérdeklődésben, mintegy újabb és újabb akciókkal fokozva azt, mondhatnám, nem hiába vette fel a piros krumpliorrot, annak hatása azonnali és frenetikus volt, a művelt nagyközönség csak kapkodj a fejét, hogy ezen kis ország (ami azért mindig jó volt a sportban), kicsi vezetője milyen dinamikusan repked Európa perifériáján és azon kívül is, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon a világtörténelemben, megkoronázva ezzel áldásos tevékenységét, ami mindeddig többnyire pártjában, majd Magyarországon okozott maradandó változásokat.
Kétségtelen, hogy ezek a maradandó változások nem sok jót ígérnek a világ Magyarországon kívüli részei számára, de ez legyen az ő bajuk,
mi szóltunk, senki sem állíthatja, hogy elrejtettük volna a bolygó magyarul nem beszélő lakói elől tevékenységének következményeit:
teljes lecsúszás a gazdasági ranglistákon, totálisan eladósodó és működésképtelen egészségügy, kilátástalan közoktatás, gyűlölettel teli és szorongó szavazóbázis, bornírt tahóságokkal és keserű hazugságokkal kipárnázott lakájmédia, milliárdosra pumpált családtagok és barátok, és a biztonság kedvéért egy olyan választási rendszer, melyben 31% kétharmadot ér, valamint egy ellenzék, ami mindezt boldogan tudomásul veszi, és négyévente hősiesen megküzd a könyörületből számára fenntartott székekért.
Ha az Európai Unió azt hiszi, hogy lesz még másik soros elnöke, akkor részben dalból van a lelke, részben pedig hülyébb, mint az egyszeri veréb, aki tudja, hogy előbb-utóbb nyerni fog a népszerű, de némileg irányított Itt a piros, hol a piros? nevű szerencsejátéknak nevezett szisztematikus kifosztáson.
