A patkányok keringője, násza és méltóságteljes vonulása már-már visszahelyezi jogaiba azt az állatot, amelynek talán legrosszabb a híre valamennyi rágcsáló között. A Dekameron legújabb filmváltozatának fekete grafittal rajzolt főcímében üzekedő patkányok vezetik be a XIV. századi Európa lakosságának negyedével, 25 millió emberrel végző pestis után íródott klasszikus mesét. A feljegyzések szerint a Nápolyból Firenzébe visszatérő ifjú Giovanni Boccaccio a járvány kitörésekor azonnal hozzákezdett a pusztítás dokumentálásához. A Dekameron előbeszédében infernális jelenetek tanújaként ír azokról az emberekről, akik a következő vacsorájukat már a túlvilágon költik el, majd közreadta az életet ünneplő történeteit.
A reneszánsz és Firenze ugyanúgy összetartozó fogalmak, mint Einstein és a relativitáselmélet. A különbség annyi, hogy az életöröm kultuszának máig több rajongója van, mint az egyenletnek, amely megváltoztatta a világot, és lehetőséget teremtett annak megsemmisítésére. A reneszánsz az egyéniség és az életöröm kultuszának manifesztációja.
A Dekameron szerzője a halhatatlan firenzei triász egyike. Dante Alighieri is ott élt, onnan száműzték, máglyahalállal fenyegetve, ha visszatér. A reneszánszról szóló kulcskönyv szerzője, az angol Paul Johnson történészprofesszor úgy méltatta az Isteni színjáték szerzőjét, hogy Dante után az ember számára semmi sem látszik elérhetetlennek. A harmadik géniuszt, Boccaccio elválaszthatatlan barátját, Francesco Petrarca költőt is fennkölten jellemezte: ő teremtette meg a legnemesebb művészi formának tartott költészet kultuszát.
