Nagyanyánk mindig azt mondta, éhesen nem szabad menni bevásárolni. Nála a Terézvárosban a vásárlás egyértelműen azt jelentette, hogy megy a piacra, a Hunyadira. Míg bírta, fogta a kosarait, később húzta a banyatankot, és bár évtizedeken át mindig ugyanazoknál vette ugyanazt, a kóstolást nem mulasztotta el. Magdánál a savanyúkáposztát, Ida néninél a juhtúrót, Grósz bácsinál a cseresznyét, meggyet, epret, mikor melyiknek volt szezonja. Steiner Pistiéknél a kolbászt „tesztelte” újra s újra. Ez hozzátartozott a vásárláshoz. Hogy csinálta, ha nem is volt éhes?
Mi mindenesetre belenevelődtünk a piacozásba, aztán rákaptunk a piacon evésbe. Hurka, kolbász, zsíros kenyér, lángos, palacsinta, ezzel nagyjából ki is merült a repertoár. Legalábbis ezt hittük, míg vörös bőrű útlevelünk helyett a kék szabadságában kimerészkedhettünk a világba. S akkor kiderült, hogy micsoda tárházai léteznek a piacon evésnek. Nálunk azért erre jócskán kellett várni, és már nem is hánytorgatjuk fel a kudarcos Hold utcai „gasztropiacot”, hanem megyünk bevásárolni és enni. Mi itt Budán, a Fény utcába.
A Vineta a Fény utcai piacon
HVG
Ahol egyre másra nyíltak-nyílnak a jobbnál jobb evőlelőhelyek. Például a Buja Disznók, a Skrei Halbolt, Bereznay séf grillcsirkézője, a legmenőbb bisztrókhoz mérhető FeteKert. S legújabban a Vineta Bar, amit egyenesen a Taste of Transylvania gasztrofesztivál és -mozgalom budapesti nagykövetségeként is emlegetett a (gasztro)sajtó.
